A Boko Haram – aki tud hauszául, annak könnyű, de kevesen vannak ezzel így az olvasók között –, azaz a Nyugati Oktatás Tiltott nevű gerillaszervezet mintegy kétezer embert ölhetett meg Északkelet-Nigériában, nem sokkal a párizsi gyilkosságok előtt. A hírt csak néhány lap közölte, s ha igen, akkor is az egyéb hírek között. Mert Borno állam nem az Ile de France, Baga városa nem Párizs, Stéphane Charbonnier, a karikaturista-főszerkesztő pedig egyáltalán nem hasonlít a névtelen, fekete, egyszerű áldozatok közül senkire.
Nem tudjuk, hogy mi történik Nigériában, Szíriában, Pakisztánban, és nem is érdekel minket. Emberek ezreit ölik meg ismeretlen, furcsa nevű szervezetek tagjai, mi pedig úgy képzeljük, hogy a Boko Haram, az an-Nuszra Front vagy a Laskar-e-Taiba stabil legénységgel működő erőszakszervezetek, talán még a cégbíróságon is be vannak jegyezve. Nem vesszük észre, hogy a tagság hullámzik, ide-oda csapódik, s valaki még az egyik társaság nevében robbant, de egy hét múlva már a régi bajtársait lövi új mundérban. 145 gyereket öltek meg Pakisztánban, egyenruhás kisiskolás srácokat, akik szerettek krikettezni. Európa a fejét csóválta, és örült, hogy nem itt történt ilyen, befogta a fülét, eltakarta a szemét, s nem akarta tudni, miért, kik, hogyan gyilkoltak, csak azt mondta, „ezek” ilyenek.
Szíriában egy időben a radikális mozgalmak tagjai versenyt kegyetlenkedtek a kormányerők katonáival, levágták a fejüket, kivágták a szívüket, és beleharaptak a véres cafatba. Mert ezek ilyenek. Amikor azonban egy amerikai újságírónak vágták le a fejét az emlékezetes videóban, akkor emlékműsorok születtek, megszólaltatták a barátait és ismerőseit, s elhatározták Washingtonban, hogy fegyveresen fellépnek az Iszlám Állam nevű terrorszervezet ellen.
Hiszen napnál is világosabb, hogy mások meghalhatnak, a szíriai kormánykatona nem ember, hanem statisztikai adat, se barátai, se ismerősei nincsenek, és különben is, egy véreskezű diktátort szolgálnak. Ha azonban mi meghalunk az ő földjükön, függetlenül attól, hogy mit követtünk el, az vérlázító. Akkor indulnak a bombázók, a segélyszervezetek, a diplomaták, és tényleg lesz nemulass. A sajtó pedig majd beszámol róla, Fokvárosból tudósítva Nigériát, leosztva a szerepeket. Az elnök ezt mondja, a pártok szavaznak a parlamentben, a hadsereg előrenyomul. Mintha mindenhol az általunk ismert mintát követnék. Pedig nem követik, csak úgy tesznek, mert ha nem, akkor jön a bombázó, és elmarad a segély.
Senki sem akarja, hogy olyan legyen Európa, mint a Közel-Kelet vagy Afrika. Nem is lesz olyan, mert soha nem volt hasonló. De mi tettük nyomorulttá ezeket a térségeket, és mindent megteszünk azért, hogy megmaradjanak a folyamatos káosz állapotában. Nagyjából azért, mert a jelenlegi helyzet nekünk jó. A véres diktatúrák és demokráciák felelősségét nem kell magunkra vennünk, de a nemtörődömség miatt el kell számolnunk a lelkiismeretünkkel. A nigériai áldozatok, a pakisztáni gyerekek, a jemeni óvodások mind-mind emberek voltak. Egy könny se hullott értük tőlünk.
Ez a különbség a tolerancia és a szeretet között.
