A frank megtáltosodásának valódi okai globális jellegűek, és magukban hordozzák a pénzpiacokat érintő jelenlegi kockázatok összességét. A világ tőzsdéit alaposan megrázta a bejelentés. „Cunamival sokkolja a piacokat a svájci nemzeti bank”; „Svájc csapdába ejtette a globális gazdaságot; „Az egekben a frank a plafon eltörlése után” – íme néhány cím a nemzetközi hírügynökségektől.
A svájci fizetőeszközt mindig is menekülődevizaként tartották számon, válságok esetén tartotta az értékét, ezért 2008-ban is rengeteg befektető választotta biztonságos megtakarításként. A kereslet-kínálat törvénye értelmében ekkor a frank felértékelődött, a svájci nemzeti bank ezért a leghatásosabb fegyvert használta: az euróval szemben árfolyamküszöböt vezetett be, negatív (!) kamatlábat alkalmazott (a betét összege kisebb kivételkor, mint a lekötéskor), és folyamatosan beavatkozott a frank gyengítése érdekében. Tette mindezt a svájci ipar és export védelmében, amely mára – legalábbis a jegybank szerint – elég ütésálló ahhoz, hogy egy versenyképességét rontó árfolyamot is elviseljen. A döntés helyességét majd az idő eldönti, egy biztos: a kelet-közép-európai államok közül Magyarország a legérintettebbek közé tartozik. A tegnapi sokk – a forint 55 egységet zuhant a frank ellenében – kijózanítóan hatott. Hogyan lehetséges, hogy egy szuverén állam ilyen mértékben függ egy másik ország valutájától?
Adott közel 900 ezer devizahitel-szerződés, amely nemcsak a lakosságot, hanem vállalatokat és településeket is érint. Nem vitatva a hitelfelvevők felelősségét, a 2004–2009 közötti időszakban senki nem vállalta a devizahitelezés korlátozását. Sem a pénzügyminisztérium, sem a pénzügyi felügyeletek, sem a bankszövetség, sem a jegybank. Pedig náluk ott álltak hegyekben az összesített számok a devizaalapú hitelekről. Legkésőbb 2007 első felében be kellett volna húzni a kéziféket. Senki sem tette. Leadtak ugyan figyelmeztető lövéseket (például Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke), de süket fülekre találtak.
