Főnökök vagy szövetségesek?

Visszaérkezett az orosz szankciókkal indított bumeráng Európába, és a 28 uniós állam többsége ennek nem igazán örül.

A tavaly márciusban Moszkva ellen bevezetett kereskedelmi büntetőintézkedések első eredményei az unióra nézve is lesújtóak, nem mintha bárki is másra számított volna, már aki józan ésszel végiggondolta a brüsszeli „bosszú” kettős hatását. A szankciók óta eltelt hónapok tíz százalékkal csapolták meg az EU exportját, ami a stagnálással és deflációval (sőt, most még egy görög választással is) küszködő közösségnek nem hiányzott.

A döcögő gazdaságot felgyorsítani szándékozó Európai Központi Bank épp most szánta el magát, hogy az Egyesült Államokhoz és Japánhoz hasonlóan pénznyomdaként is működjön, havi 60 milliárd eurót öntve a piacokra. Sokáig vártak a döntéssel, talán túl sokáig, de a lépés (és emiatt a németekkel vállalt konfliktus) mutatja, mekkora a baj az eurózónában. A szankciók miatt a tagállamok közül ki többet, ki kevesebbet veszített: a németek és az olaszok exportmennyiségben sokat, de elviselhetőt, a litvánok azonban padlót fogtak az orosz exportra utaltságuk miatt.

Jó hír azonban, hogy van győztese is a büntetőintézkedéseknek, de az nem Ukrajna, melynek nevében felhúzták a kereskedelmi falakat. Kijev csak a fedősztori: jelenleg épp államcsőddel és állóháborúval küzd, mellesleg a korlátozásokon még veszített is, de ez senkit nem érdekel. A szankciók eddigi nyertese az Egyesült Államok lett, amely közel húsz százalékkal többet exportált tavaly az orosz piacra, mint egy évvel korábban. Amit Európa elveszített, abból előnyt szerzett Amerika. Miért is nem csodálkozunk ezen?

Az unió negyedik legnagyobb kereskedelmi partnere volt Moszkva, míg az Egyesült Államok listáján csak a futottak még kategóriában szerepel. Európa kivitelének körülbelül hét százaléka irányul(t) Oroszországba, ám Washington esetében ez az arány jóval kisebb: a hetes elé tegyünk még egy nullát és egy vesszőt. Így könnyű dirigálni az orosz energiától is függő szövetségeseknek a nemzetközi jog betartásáról. Vajon fordítva ugyanez működne?

Ilyenkor eszünkbe jutnak az ENSZ-felhatalmazás nélküli egyes amerikai hadműveletek, és csak ráncoljuk a homlokunkat. Egy igazi szövetséges (márpedig Amerika és az EU annak számít) ugyanis a 28 baráti állam érdekeit is szemmel tartaná – elvileg. Itt és most azonban nem ez történik. A büntetőlépések sok kárt okoznak Moszkvának, de egy ilyen gazdasági súlyú hatalom számára hosszú távon ez nem elszigetelődést, hanem stratégiai átrendeződést hozhat. Külsőt és belsőt egyaránt. Még szorosabbra fűzik a kötelékeket Kínával, Indiával, és új utakat taposnak ki.

Nemsokára hazánkba érkezik Angela Merkel német kancellár, aki nem véletlenül Vlagyimir Putyin orosz elnök előtt jön Budapestre. A szankciók körüli uniós bábeli zűrzavarban Magyarország referenciának tekinti a német külpolitikát, és a kancellár tanácsait érdemes lesz meghallgatni az oroszok elleni lépésekről is. Márpedig Merkel néhány nappal ezelőtt a pénzvilág davosi elitklubjában már arról értekezett, hogy az EU tárgyalásokat kezdhet a Moszkva vezette Eurázsiai Gazdasági Unióval, sőt, Sigmar Gabriel alkancellár azt javasolta, hogy „kiutat kellene ajánlani Oroszországnak”.

Merkel jól időzítve, épp az amerikai–EU szabad kereskedelmi tárgyalások idején játszotta ki az amerikaiaknak egyáltalán nem tetsző „Szabadpiac Lisszabontól Vlagyivosztokig” nevű kártyát. Európának főnökök helyett igazi szövetségesekre van szüksége.