Mikor Barack Obama a televíziós producert jelölte a budapesti külképviselet vezetésére, Kijevben még egy bizonyos Janukovics volt az úr, Putyin pedig a szocsi téli olimpia megrendezésével készült erősíteni Oroszország imázsát. Akkoriban Orbán Viktor Magyarországa az Ázsia felé forduló Egyesült Államok számára külpolitikailag érdektelenné vált kelet-közép-európai térség egyik kis állama volt csupán. Aztán alig néhány hónap alatt nagyot fordult a világ. Bár hivatalosan nem nevezik annak, szabályos háború dúl szomszédunkban, Moszkva ismét erősnek érzi magát, s Washington harci kedve is megjött. Nem filmproducernek való vidékké változott e térség.
A magyar–amerikai viszony lehűlése persze nem az ukrán– orosz konfliktussal és a Krím annektálásával kezdődött. A baj az, hogy ma már azt sem lehet pontosan meghatározni, valójában mikor vette kezdetét a lejtmenet. Álszentség lenne tagadni: a jobboldali magyar kormány látványos közeledése Moszkvához nem csak Washingtonban keltett feltűnést, több százezer sokat megtapasztalt Fidesz-szavazót is meglepett. Innen viszont hosszú út vezet az amerikai kitiltásokig, a bizonyítatlan korrupciós vádakig és egy André Goodfriend nevű ügyvivő ellenzéki szerepvállalásáig, magyarán a magyar–amerikai diplomáciai viszony tudatosnak tűnő lenullázásáig.
Ez az igazi kihívás, mondhatná Colleen Bradley Bell – a magyar kormánnyal egyetemben. Egy új kezdésnek, vagy Obama kedvenc szóhasználatával élve, restartnak kitűnő alkalom a megnyerő külsejű producer asszony színre lépése, tiszta lapról azonban már nem beszélhetünk. Illúzió lenne ugyanis bárkinek is azt gondolni, hogy egy nagykövet önmagában csodát tehet kétoldalú államközi kapcsolatrendszerekben. Bell hazája kormányának politikáját, külpolitikai érdekeit fogja képviselni Budapesten. Stílusával hozhat új színt a viszonyba – s jelen helyzetben ezt sem szabad lebecsülni –, de az érdekellentét feloldásához a frissen érkezett nagykövet kevés lesz. Magyarország minél előbb békét akar Ukrajnában, ahol a katonai mozgósítás tegnap induló újabb hullámában ismét kárpátaljai magyarokat köteleznek egy olyan háborúban való részvételre, amelyhez az égadta világon semmi közük nincs. Teszem hozzá, annak a szerencsétlen ukrán sorkatonának sincs sok, aki másfél évvel ezelőtt még európai álmokat szövögetett, ma pedig zöld ruhába öltözött orosz fegyveresekkel néz farkasszemet.
Sokan nem akarják a békét. A nagyhatalmi körmeit próbálgató Moszkva és Kijev új vezetői egymást okolják a béketervek meghiúsulásáért. És úgy tűnik, Washingtonnak is ínyére van a háború. Obama nem a Nobel-békedíjas arcát mutatja, amikor az ukrán–orosz konfliktus kerül szóba. Az Amerikából távoli helynek számító Kelet-Ukrajna az Egyesült Államok hadszínterévé is vált. Magyarország pedig túl közel fekszik ehhez a hadszíntérhez ahhoz, hogy mellőzni lehessen.
A létező érdekellentét mellett ugyanakkor ott van a legalább annyira erős közös érdek is a magyar–amerikai viszonyban. Gondolhatja-e bármely kelet-közép-európai állam felelős vezetője azt, hogy országa érdekét szolgálja bajszot akasztani az Egyesült Államokkal? Érdeke-e Amerikának egy számára fontos konfliktuszóna közvetlen közelében fekvő szövetségesének tartós bizalomvesztése? Olykor nemcsak az igen válaszok vihetnek előre.
