Mindennapi őrültségeink

A sokk elmúlta után azonban fel kell tenni bizonyos kérdéseket. Azért is, hogy a jövőben ne történjen, ne történhessen hasonló szörnyűség.

A sokk elmúlta után azonban fel kell tenni bizonyos kérdéseket. Azért is, hogy a jövőben ne történjen, ne történhessen hasonló szörnyűség. És persze azért, mert ezekről a kérdésekről eddig nem lehetett szabadon beszélni – aki halkan és óvatosan szóba hozta, azonnal földbe döngölték a véleményterroristák.

Először vegyük a szólásszabadság kérdését! Belefér-e a szólásszabadságba a provokáció, és hol a határ a bátor vicc és az ízléstelen, másokat tettre serkentő gúny között? Tényleg ennyire fontos a megbotránkoztatás joga, hogy megéri belehalni? És szabad-e tréfálkozni valakinek a hitével? Ha mindennel szabad, akkor miért volt bűn az, amikor az egyik magyar humorista az ELTE környékén erőszakra váró nőkről humorizált? Van-e érdemi különbség az erőszak áldozatán való nevetés vagy az öreg, beteg egyházfőn való élcelődés között?

A másik fontos kérdés Európa identitása. Ha egyik oldalról folyamatosan leépítjük a zsidó-keresztény gyökerekre emlékeztető hagyományainkat, mert másokat – például a mozlimokat – sértheti a kereszt, a vallásos tartalmú karácsony vagy éppen egy nemzeti zászló, akkor miért lepődünk meg, ha bepöccennek azon, hogy a hitükkel viccelődünk a Mohamed-karikatúrákkal?

Egy másik fontos kérdés a kultúrák, vallások, civilizációk másságának kérdése. Tetteink józan mérlegelésének tudománya, annak felismerése, hogy nem gondolkodunk, reagálunk egyformán. Nem árt számolni azzal: létezhetnek a világban olyan dolgok, amikre más vallási-kulturális hátterű emberek máshogyan reagálnak. Egy vallásgyalázó rajz láttán például egy szekularizált keresztény ember megvonja a vállát, vallásos társa esetleg bajszába dörmögi nemtetszését, de egy radikális iszlámhitű előveheti a Kalasnyikovot is.

Hasonlóan húsbavágó kérdés a bevándorlás ügye. Sokan kimondták már, hogy az integráció megbukott, de most már azt is tudjuk: nyugat-európai fiatalok tömege jelentkezik önként az Iszlám Állam hadseregébe, és könnyen lehet, hogy közülük sokan jönnek vissza Európába harcolni. Mert ami itt van, nem tetszik nekik – ha hihetünk a híreknek, a szerdai vérengzést is már itt született, franciául anyanyelvi szinten beszélő fiatalok követték el.

Európa megváltozott. Nem tegnap, a terrorakció után, hanem jóval előtte. Nem vagyunk egyformák, egyre kevésbé vannak közös értékeink, és ami még nagyobb baj, nincs közmegegyezés sem arról, hogy ezekkel a különbözőségekkel hogyan lehet békében együtt élni. Úgy tűnik, egyszerűen áthidalhatatlan különbségek vannak vallások és kultúrák bizonyos rétegei között, és csak ezt tudomásul véve lehet valamit kitalálni, ami közelebb hoz minket egymáshoz.

A mostani helyzet ráadásul olyan, amelyben mindenki csak veszíteni tud. A túlreagálásból született terrorakció a másik oldal szélsőségeit tüzeli fel és hozza helyzetbe (tegnap már történtek támadások Franciaországban mecsetek ellen), és mindkét oldal a saját szélsőségeinek foglya lesz. És igen, az is túlreagálás, ha most a szólásszabadság harcos védelmezőjeként mindenki Mohamed-gúnyrajzos Charlie Hebdo címlappal megy tüntetni, miként minden bizonnyal az sem tesz jót a helyzetnek, ha valaki arról ír jegyzetet, hogy Allah halott, és a próféta szavait szétkapkodja a szél.

Ki szelet vet, vihart arat, tartja a bibliai gyökerű mondás. Lehet azon vitatkozni, hogy ki kezdte az egészet és ki volt, aki csak visszaütött, de nagyon úgy tűnik, mindannyian benne vagyunk egy tornádóban.