Tabuk nélkül a bevándorlásról

Véleményterrorizmus zajlik Magyarországon, most éppen Orbán Viktor párizsi kijelentései kapcsán.

De hogyan szabályozzák a bevándorlást mások? Érdekes a kanadai történet: miután az észak-amerikai ország többször kioktatta Magyarországot a romák integrációjának mikéntjéről és az emberi jogok fontosságáról, amint megérkezett néhány száz észak-magyarországi roma Torontóba és szervezetten kereste a menekültellátás kiskapuit, azonnal megváltoztatták a törvényeket, és hazazsuppolták a bevándorolni szándékozókat. Igazán megmutathatták volna a gyakorlatban is az integrációt, ráadásul nekik nem sok tízezer leszakadó emberrel kellett volna kezdeniük valamit, hanem alig néhány százzal!

Tanulságos megnézni a dúsgazdag olajállamok bevándorlási politikáját is. Akad olyan ország (Szaúd-Arábia), ahova egyéni turistaként be sem lehet jutni, aki pedig dolgozni menne az országba, hosszú és alapos procedúrán esik át. Olcsó, képzetlen munkaerőt kizárólag muzulmán országból, tehát velük azonos kultúrkörből fogadnak be, más vallású csak akkor mehet hozzájuk, ha az ország számára nélkülözhetetlen, speciális tudással rendelkezik.

Ahogy belépett, a saját és családtagjai útlevelét is le kell adnia a helyi szponzorjának, aki felel az általa behívott munkavállaló tetteiért. Ha lejárt a munkavállalási engedélye, másnap el kell hagynia az országot, állampolgárságot szerezni pedig gyakorlatilag lehetetlen. Érdekes, valahogy mégsem olvasni a világsajtóban hosszú cikkeket arról, hogy mennyire intoleránsak és kirekesztők lennének a szaúdiak, vagy a térség többi, olajban gazdag országa.

Ideje lenne a tiszta, tabumentes beszédnek Európában is. Be kellene ismerni a kudarcokat – nem tud, nem akar egymás mellett virágozni minden virág. Talán azért sem, mert nem azonos a szándék: vannak bevándorlók, akik építeni akarják az új hazájukat, mások csak elvennének a közösből. Van, aki tiszteli az új hazáját, de szép számmal vannak olyanok is, aki megvetik annak értékeit – így nehéz lesz a közös jövő. És igen, van egy úgynevezett kritikus tömeg, amelynél kódolva van a rendszerben a kudarc. Fel kell tenni a kérdést, jó-e az, amikor csak az egyik adja fel a saját értékeit, de a másik konokul ragaszkodik a sajátjához. A kölcsönösség hiánya nem vezet jóra – próbáljunk meg keresztény templomot építeni egy mozlim többségű országban, mindjárt árnyalhatjuk a képet a toleranciáról.

Ha ezeket a kérdéseket nem tesszük fel magunknak, és nem találjuk meg a válaszokat, a helyzet csak rosszabb lesz: nem különlegesség lesz az önjelölt iszlám vallási rendőrség London egyes negyedeiben, hanem hétköznapi valóság. Franciaországban állandósul az erőszak, Hollandia pedig a multikulturális anarchia iskolapéldájává válik. Ideje kimondani: Európa immunrendszere legyengült, és nem elég erős ahhoz, hogy megvédje magát. El kell kezdeni a terápiát addig, amíg még nem késő.