A nap szlogenje a Je suis Charlie (Charlie vagyok) volt, utalva arra, hogy a rémtettek sora szerdán a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni támadással vette kezdetét, amelyben lemészárolták a kíméletlen rajzairól ismert kiadvány vezetését, híres karikaturistákat és munkatársaikat, illetve rendőröket is. A tragédia, a felháborodás és a gyász nagyon is európai ügy, ugyanakkor az elkövetők cinkosa által egy kóser szupermarketben lemészároltak holnapi jeruzsálemi temetése mintegy szimbolikusan mutatja meg, hogy a háttérben meghúzódó konfliktus szálai kontinensünkön kívülre, a Közel-Keleten zajló eseményekig vezetnek.
Mert az európai polgártársainkat ért égbekiáltó bűntett felett érzett düh, a sokk okozta bénultság, az együttérzés és a részvét sem menthet fel az okok, a miértekre való válasz keresésének felelőssége alól. Különösen az európai médiában dolgozókat nem, akik munkájukban, céljaikban, az igazság kutatásában és bemutatásában – minden szembeszökő megközelítésbeli és stílusbeli különbség ellenére – bizony osztoznak a Charlie Hebdo mártírjaival.
A múlt héten Párizsban látott véres jelenetsornak ugyanis, hasonlóan az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadásokhoz, volt előzménye, kontextusa. Évtizedek elhibázott nyugati politikája, a közel-keleti konfliktus megoldására való képtelenség és érdektelenség, a térség posztkoloniális állapotban való megrekedtségének fenntartása geopolitikai és pőre gazdasági okokból, vagy éppen a totális káosz, amelyet az idegenkezűség nyomait magán viselő „arab tavasz” hagyott maga után. És persze a nyílt és titkos intervenciós háborúk sora, amelyekért mindenekelőtt vagy szinte kizárólag arab-mozlim milliók fizettek véráldozatot. Így Izrael lényegében kritikátlan támogatása, az afganisztáni mudzsahedek rövidlátó felfegyverzése és ezáltal az al-Kaida kibontakozása, vagy éppen Irak megszállásával, legyengítésével, magára hagyásával, a szíriai lázadás szításával az Iszlám Állam életterének megteremtése, de említhetnénk a NATO által de facto felszámolt Kadhafi-rezsimet is, amelynek ellopott-eladott fegyverarzenálja csillapíthatatlanul fűti ezeket a lángokat. A sorból ugyanakkor nem hagyható ki a hagyományos európai demokratikus nemzetállami berendezkedéstől idegen, ám a liberális politikai elit által a kontinensre traktált multikulturalizmus nyilvánvaló csődje, a tömeges bevándorlás természetesként való elfogadtatása sem, amely immár közvetlen fenyegetés forrásává vált.
Egy szó mint száz, végzetes hiba lenne most beérni annyival, és arra alapozni a reakciókat, mint azt az amerikaiak tették 9/11 után, hogy „az iszlamisták gyűlölik a mi életformánkat, és kész”. Európa történelmi tapasztalatokra alapozott intellektusához lenne méltatlan ez az arrogáns és rövidlátó megközelítés, az önvizsgálat elmulasztása.
A biztonsági, rendészeti intézkedéseken, szigorításokon túl – amelyek az újabb terrortámadások megelőzésének a közvetlen eszközei – az egyetlen járható út a fenti kérdéskörök részletes vizsgálata és határozott lépések megtétele, nem kizárva az eddig tabunak tartott politikai fordulatok lehetőségét sem. A válaszok szerteágazók lehetnek, de egy dolog már most biztos: a mozlim országokban folytatott katonai és titkosszolgálati beavatkozás politikája az Egyesült Államok oldalán nem vezetett semmi jóra, és ha folytatódik, csak újabb és újabb európai emberáldozatokat fog követelni. Nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európában, a mi utcáinkon, a mi szerkesztőségeinkben is.
