Francois Hollande már decemberi moszkvai megállójával tett egy kísérletet a párbeszéd felújítására, ám akkor a német kancellár még úgy látta, nincs esély az áttörésre. Így aztán elmaradt az asztanai csúcs, s Berlinben is csak a külügyminiszteri szintig jutottak el az úgynevezett normandiai formátum résztvevői.
A helyzet azonban azóta lényegesen megváltozott. A minszki megállapodás óta legvéresebb harcok törtek ki még január elején Kelet-Ukrajnában, ahol előbb úgy tűnt, hogy Kijev erősíti meg a pozícióit, aztán hamar kiderült az ellenkezője. A szakadárok Moszkva által megtámogatott offenzívája gyorsan kilométerekkel tolta előre a frontot, s nemcsak a közben már rommá lőtt donecki repülőtéren szereztek érvényt a szeptemberi megállapodásnak, s verték ki onnan az ukrán erőket, de a stratégiai szempontból kiemelkedően fontos Debalcevénél is körbezárták a hadsereg alakulatait. Eközben Ukrajna minden eddiginél közelebb került a gazdasági és pénzügyi összeomláshoz. Csak olaj volt a tűzre, hogy az Egyesült Államok erre a helyzetre reagálva az elmúlt napokban már a fegyverszállítást fontolgatta. Merkelék tehát jól érezték, hogy Európa lépéskényszerbe került, hiszen ha rövid időn belül nem sikerül legalább tartós fegyvernyugvást elérni, akkor végképp kicsúszik a kezéből a helyzet. Közben egyre kényelmetlenebb és kínosabb helyzetbe került a szankcióktól és az olajár esésétől sújtott Moszkva is, amely minden ellentétes híreszteléssel szemben egy ideje már annak a lehetőségét keresi, hogy miként tudna komoly presztízsvesztés nélkül kifarolni a konfliktusból.
Az utolsó pillanathoz érkeztünk, amikor még meg lehet akadályozni Ukrajna teljes gazdasági összeomlását, a hadsereg vereségét és azt, hogy a washingtoni héják átvegyék a kezdeményezést, és Kijev felfegyverzésével a sarokba szorítsák Moszkvát, ezzel elvágják a tárgyalásos megoldás szálait, s végleg lángba borítsák Európa hátsó udvarát. Az európai deszant igyekszik hát megragadni az esélyt, és a minszki megállapodás felfrissítésével és az adott helyzethez igazításával csillapítani a vérgőzös indulatokat. Merkel és Hollande nincs könnyű helyzetben, hiszen az események túl messzire mentek ahhoz, hogy könnyű legyen visszatuszkolni a kiszabadult szellemet a palackba. Minden érintett oldal húzódozik a kompromisszumoktól, már csak azért is, mert e tekintetben a valódi és az információs háború mindenütt alaposan leszűkítette a mozgásteret.
Európában például sokakat emlékeztet a 70 évvel ezelőtti jaltai megállapodásra a készülő egyezség, miután a fősodor média másról sem beszélt, mint Oroszország terjeszkedéséről és agresszivitásáról. Ez azonban még semmi ahhoz képest, amilyen helyzetbe az ukrán hatalom lavírozta magát. A jelenlegi elitben a megegyezésre leginkább nyitott Petro Porosenkót például könnyen elsodorhatja a mégoly ésszerű megállapodás is, mint ahogy Vlagyimir Putyin is túlságosan felkorbácsolta otthon a szenvedélyeket ahhoz, hogy sokat engedjen. S akkor még nem beszéltünk a béke előtt álló legnagyobb akadályról, a bizalom elvesztéséről. Ma ugyanis már Doneck ugyanúgy nem bízik Kijevben, mint Oroszország a Nyugatban és viszont. Sőt, míg az európai közvélemény jelentős részében a Moszkvával szembeni bizalmatlanság éledt fel, addig legalább annyian teszik fel a kérdést, vajon jót akar-e a szövetséges Egyesült Államok Európának.
Ennek ellenére nincs más esély, mint megragadni az utolsó lehetőségek egyikét. Némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy az újabb minszki csúcs esetleges kudarca már nem csak az óvatos Merkel számára lenne kínos.
