Tárgyalni vagy lőni

„A külpolitika különösképpen olyan terep, amelyen belső egység nélkül nem is lehet elérni célokat.”

Feltehetően ennek tudatában vett részt a kormánypártok mellett a Jobbik, az MSZP és az LMP képviselője a miniszterelnök által összehívott szombati, külpolitikai témájú tárgyaláson. S ez még akkor is üdvözlendő, ha nyilván egyik ellenzéki párt képviselője sem úgy állt föl a tárgyalóasztaltól, hogy mától egy a tábor, egy a zászló, és „a nemzet közös ihlet”. (Pedig az utóbbi József Attila-i gondolatot egészen nyugodtan elismerhetnék nemzeti minimumnak.)

Persze voltak, akik azonnal és csúnyán megtámadták azokat, akik „áruló módon” leültek egy asztalhoz a kormányfővel. A Demokratikus Koalíció – amelynek meghívása az egyeztetésre föl sem merülhetett a szervezet súlytalansága miatt – harcias közleményében csak úgy hemzsegnek a paranoid állítások. Felelőssé teszi a kormányt azért, hogy hazánk „gúny, megvetés tárgyává vált”, miközben a 3,4-es magyar GDP-növekedés külföldön még azokból az elemzőkből is elismerést vált ki, akik éppenséggel nem az Orbán-kormány gazdasági eredményességének drukkoltak.

A lemaradt ballib törmeléknek a vádaskodás célpontja azonban most elsősorban az MSZP, az LMP, s persze a Jobbik képviselője volt, akik külpolitikai kérdésekben szerintük „biodíszletként” egyeztetni merészeltek. Hiszen ezen az ülésen olyan csip-csup ügyekről volt szó, mint az Ukrajnának nyújtandó humanitárius segélyezés folytatása, az amerikai–magyar szövetségi kapcsolatok erősítése, valamint az orosz–magyar gazdasági kapcsolatok fejlesztése. (Mit számít Gyurcsányéknak, hogy jövőre tudunk-e gázzal fűteni, vagy hogy mi lesz a sorsa a kárpátaljai magyaroknak.)

A magyar embereknek így is elegük van az állandó csatározásokból, elegük van a sokszor kocsmai szintű parlamenti vitákból és parlamenten kívüli ellenségeskedésekből, de főleg azokból a megnyilvánulásokból, amelyek ész és felelősségérzet nélkül elítélnek bárkit, aki „kilóg a sorból”, és nem barikádharcot vív a kormánnyal, hanem ha alkalom adódik rá, leül képviselőivel, hogy kifejtse pártja nézeteit. Ráadásul a külpolitika különösképpen olyan terep, amelyen belső egység nélkül nem is lehet elérni célokat. A hazai politikusok ezen a téren egészen az Antall-kormány óta számos esetben megmutatták, hogy félre tudják tenni közvetlen, rivalizáló érdekeiket, s amikor nem ez történt, például a 2004. december 5-i szégyenletes, kettős állampolgárságról tartott népszavazáson, annak az emléknyoma múlhatatlan forradásokat hagyott a párt arculatán.

Értelmetlenség tehát fenntartani az állandó ellenségeskedést. Ennél csak azoknak a valóságérzékelése siralmasabb, akik illegitimitással vádolják az Orbán-kormányt, miközben a Fidesz zsinórban nyert meg minden választást 2006 októbere óta. Valahol mindennek megvan a maga értelme, jelentése: fogjuk föl a Fidesz népszerűségvesztését figyelmeztető jelnek, amelyből egy okos kormány még profitálni is tud. Például azzal, hogy ha zárt ülésen tárgyal is dolgokat, nem zárt társaságban, nem „a sajátjai közt”, hanem bevonva mindenkit az olyan diskurzusokba, amelyeknek tétjük van.

Ha többre lehet számítani, mint puszta ellenségeskedésre, belpolitikai kérdésekbe is bízvást be lehet vonni más politikai erőket, de a külpolitika kifejezetten az a terület, ahol a belső megosztottság minden külső támadónak rést jelent, amelyből már nem is nehéz szakadást létrehozni. Elég egy tragikus sorsú szomszéd országra tekintenünk, hogy megértsük ezt az igazságot.