A tárgyalások Svájcban, ezekben a napokban éppen Lausanne-ban zajlanak, és a legkritikusabb szerepet Mohammad Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter mellett John Kerry, az amerikai diplomácia irányítója játssza: hiába vannak ott a háttérben a többi hatalmak, mint manapság mindenben, itt is az Egyesült Államok szava a döntő. Ha az amerikai törekvés őszinte és a delegációjuk megkapja azt, amire Barack Obama elnöktől felhatalmazást kapott, akkor lesz alku. Ha viszont az egész csak tettetés, egy újabb agresszív húzást előkészítő nemzeti lelkiismeret- vagy közvélemény-nyugtató színjáték, akkor rövid időn belül (a határidő március vége) lezárulnak a megbeszélések, és méltán számíthatunk a legrosszabbra. Irán részéről egyszerűbb a képlet, mert már maga a tárgyalásokra való hajlandóság közel egyenértékű az őszinte szándékkal. A szankciós politika sok nehézséget okoz az országnak és a fennálló rezsimnek, így eléggé hihető, hogy szeretnének tőle mielőbb megszabadulni. Mi több, ezzel elindítani egy olyan normalizációs folyamatot, amelyre 1979 óta nem nyílt lehetőség.
A tények teljesebb ismeretének a hiányában és az intenzív dezinformáció közepette persze az a kérdés, hogy Irán tényleg fejleszt-e atomfegyvert, vagy áll-e ilyesmi a szándékában, nem válaszolható meg. Az viszont alighanem helyes logika, hogy míg a teljes szakítás esetén szükségük lenne Izraellel és az Egyesült Államokkal szemben nukleáris elrettentésre, vagy a bizonytalanság fenntartására, addig ennek a szoros (gazdasági-energetikai) kapcsolatrendszer biztonsági garanciákkal valódi alternatívája lehet.
Ha nem láthatunk is mindent tisztán, iránymutató az a hisztérikus és példátlan eseménysor is, amely a megegyezés ellentáborának megnyilvánulásait kísérte. Izraelben a mai választáson újrázásért küzdő Benjámín Netanjáhú miniszterelnök a kérdést kampánya központi elemévé tette, és az iráni atomprogramot olyan színben tüntette fel, amely a zsidóságra nézve egy második holokauszttal fenyeget. Mi több, tengerentúli befolyására építve, egyben az amerikai belpolitika megosztottságát kihasználva a minap az amerikai törvényhozásban is agitált, és sikerrel toborzott ügye mellé 47 ellenzéki republikánus szenátort. Ők levélben fenyegették meg Teheránt, hogy ha létrejön is az egyezség az Obama-kormánnyal, az a demokrata elnök 2017-es távozásával érvényét veszti. De az Egyesült Államok másik legfontosabb térségbeli szövetségese, Szaúd-Arábia felől is az aggodalom hangja hallatszik, még ha nem olyan hangosan is.
Nem nehéz belátni, hogy ezek a reakciók féltékenységet, a privilegizált státus elvesztése miatti félelmet is tükröznek részükről, ami annak az országnak szól, amely az iszlám forradalom előtt az Egyesült Államok legalább olyan, ha nem fontosabb szövetségese volt a térségben, mint ők. Márpedig most, amikor Oroszországgal ismét kiéleződött a viszony, és az Iszlám Állam megfékezése van napirenden, Washington számára jó lenne Iránt megbékíteni, és visszatéríteni az „akolba”.
