A dolog úgy ment, hogy az asztal lapjára kiterítettük a paklit egy laza kupacba, aztán az ingatag halom hegyibe állítottunk két egymásnak szembefordított kártyát. Ezek alól kellett ügyesen kihúzgálni felváltva a lapokat. Minek szépítsem, úgy hívtuk ezt, hogy budi. És akinél a kétlapos építmény összedőlt, az bizony beleesett, amin jókat lehetett nevetni fintorogva.
Most, hogy a Buda-Cash és a Hungária Értékpapír után a Quaestor is bedőlni látszik, benne vagyunk nyakig mindahányan, de aligha van okunk nevetni – hacsak azon nem, amit Bohumil Hrabal tanácsolt az ilyen esetekre, hogy tudniillik legalább az orrunkat ne lógassuk. Meg lehet próbálni, de ez mit sem változtat azon, hogy a jelek szerint az egész magyar pénzügyi szolgáltató- szektor az üzemszerű csaláson alapul. Kivétel, ha van, innentől így is, úgy is minimum gyanúsnak tűnik fel. Az állami segítségért folyamodó Quaestor először ugyan azt kommunikálta, hogy esetükben szó sincs pénzek, pláne értékpapírok eltüntetéséről, csupán arról, hogy a Buda-Cash és a Hungária botránya miatt keletkezett zavar hatására ügyfeleik olyan mennyiségben váltották volna vissza kötvényeiket, hogy az ahhoz szükséges pénzt nem tudják előteremteni hirtelenjében. Ez természetesen elképzelhető eset lenne, hiszen minden tőkekivonási pánik ilyen hatással jár, a jegybank közleménye szerint ugyanakkor sokkal nagyobb a baj: a társaság az eredetileg 60 milliárd forintra tervezett kötvénykibocsátási programját akár 150 milliárd forinttal is túlléphette, úgy, hogy erre a gyanú szerint nem volt fedezete a legnagyobb hazai brókercégnek. Vagyis adta a bankot, de pénze nem volt rá elég.
Nyilván sok mindent lehetne most írni arról, miképpen juthatott el idáig ez a szektor Magyarországon, kik és miért nem tudták megakadályozni a cinkelt lapokkal való játékot. De ne legyenek illúzióink, itt most semmiféle botrányról nem lenne szó, ha nem engedte volna el a svájci jegybank a frank árfolyamát azon az emlékezetes január közepi napon. Az ennek nyomán jelentkező veszteség fedte fel, mi zajlik a fényes portálú és eleddig nagy presztízsű társaságok sötét hátsó szobáiban, rejtve a nyilvánosság és az ellenőrök előtt. De a józan ésszel nehezen magyarázható frankerősödés csak innen nézve ok, tágabb horizonton talán maga is következmény. Annak a valószínűsíthető következménye, hogy a világ nagybefektetői, akárhogy adják is a nagymenőt, ugyanúgy pánikolnak a pénzük miatt, mint a Quaestor irodái előtt tegnap tolongó magyar ügyfelek.
Hogy a világban mekkora lehet a baj, és mi a megoldás, azt majd meglátjuk. Ám ettől függetlenül idehaza itt és most kell lépni valamit. Azonnal. A felelősök jogszerű megbüntetésén túlmenően olyan szabályozást kell alkotni, ami erős garanciákat ad arra nézve: nem fordulhat elő még egyszer, hogy egy külső sokk rántja le a leplet a belső stiklikről, és lépni kellene annak érdekében is, hogy ha vannak még a rendszerben ingó kártyavárak, azok ne maguktól, káoszt és tovább fokozódó félelmet okozva, hanem valamiképpen irányítottan dőljenek össze. Hiszen nem kérdés, hogy ha végképp elvész a pénzügyi szolgáltatók iránti bizalom idehaza, annak beláthatatlan következményei lesznek az egész magyar gazdaságra nézve – nem is beszélve a gazdasági szereplők működését szabályozni köteles hatóságok hiteléről és tekintélyéről.
