Mit kíván a magyar civil?

„Valódi civil mozgalom, kezdeményezés kevés akad, annál több pártszatelita adja ki magát civilnek.”

A politikai életben is van ilyen kettősség, a hivatásos politikusok általában nem kedvelik a civileket és viszont, ugyanakkor a civilek szerepe a modern demokráciában hallatlanul megnövekedett (elvileg), ezért a profi politikusok igyekeznek a civilekkel azonosulni (színleg). Jól működő demokráciákban mind több döntés születik a közvetlenül érintett kisebb közösségekben, s a politikusoknak mind kevesebb beleszólásuk van az emberek életébe, amihez igyekeznek jó képet vágni, ugyanakkor megpróbálják átvenni a háttérben a civilek irányítását. Ezért valódi civil mozgalom, kezdeményezés kevés akad, annál több pártszatelita adja ki magát civilnek.

Az utóbbi fél évben színre lépett civil mozgalmakról még korai lenne kijelenteni, hogy pártok által gründolt álcivil társulatok-e, vagy valódi, alapjában véve balos öntudatra ébredt polgárok csoportjai. Elnézve néhány lejárt szavatosságú politikust a tömegben, a civilség pejoratív értelmezése nyomakszik előre, íme ismét összeverődtek a bukottak, de alkalmatlanok, a bizonyítottan kártékonyak, csak éppen maguk elé toltak néhány, még nem nagyon kompromittálódott figurát. Ugyanakkor a nemzeti ünnepen felvonuló, kormányváltást követelő tömeg nagyobbik része vérig sértődne, ha azt mondanák róluk, hogy valamiféle pártrendezvényen vettek részt.

Ott voltak és felszólaltak olyanok is, akik már négy évvel ezelőtt is civilek voltak, arról nem tehetnek, hogy az akkori civil mozgolódásból több párt is alakult. Többségükben pedig nem pártok felhívására, hanem az interneten terjedő hívó szóra, a Százezren az internetadó ellen és a 60 ezren a magánnyugdíjukért csoport verbunkjára mentek oda, ők úgy hiszik, semmi közük a leamortizálódott baloldali pártokhoz. (A tömegben az emberek sok mindent elhisznek magukról.) A tüntetés hangzatos címet is kapott: Új magyar köztársaságot! követeltek azok, akik beálltak a sorba, s a nagy, boldog összeverődés legfontosabb eseménye az volt, hogy a szervezők meghirdették a demokratikus Magyarország visszaállításának 19 pontját. 167 éve a Habsburg-elnyomás ellenében még elegendő volt 12 pont is, de mit tesz a haladás, az Orbán-diktatúra ellen már 19-re van szükség. A 19 pontról népszavazást is kezdeményeznek, amely tervezetnek a jelenlévők felettébb örvendeztek, mert arra számítanak, hogy ezekkel a kérdésekkel ripsz-ropsz meg is döntik a Fidesz és Orbán hatalmát.

Sebtében kikiáltották rendszerbontó népszavazásnak, ami nem kevés önbizalomról és optimizmusról tanúskodik. Mert amíg 19 kérdést keresztülvernek a választási bizottságon, könnyen lehet, hogy addigra 18-on is túl leszünk, mármint 2018-on, a következő választáson. Másrészt a kérdéseket sorra véve képtelenek vagyunk eldönteni, melyek lennének azok, amelyek megszavazása esetén megbukna akár Orbán, akár a Fidesz, pláne mindkettő egyszerre! Talán attól, hogy a politikusok családtagjai is tegyenek nyilvános vagyonnyilatkozatot? Vagy attól, hogy állítsák fel az Európai Ügyészséget a korrupció ellen? Vádaskodni könnyű, de az is megeshet, hogy ezek az intézkedések nem a Fidesz, hanem a remélt és követelt új magyar köztársaság vezetőinek életét nehezítenék meg. Mert a követelések egy részét a kicsinyes irigység, másik részét a szakmai tudatlanság, harmadik részét az ország helyzetét figyelmen kívül hagyó türelmetlenség, a negyediket pedig a natúr önös érdekek diktálták. Végeredményben nem is olyan nehéz eldönteni, hogy a civilség melyik értelmében civil követelések ezek.