Lassan, nehézkesen csordogált a törvényhozói munka a régi időkben, amikor még 386 képviselő koptatta a parlamenti padokat. S azt a komótos tevékenységet is gyakran szakították meg indulatos kirohanások, veszekedések, amely felfortyanásokat nemcsak a különböző politikai nézetek, gazdasági érdekek magyarázták, hanem az elviselhetőnél nagyobb embersűrűség is, amely tudvalevőleg a stressz kialakulásának elsőrendű oka. Már 1990-ben megfogalmazódott az ötlet, miszerint kisebb létszámú törvényhozás kell, mert azt diktálja az ország érdeke meg a haza üdve. Ez azon ritka ötletek közé tartozott, amellyel egyetértettek a pártok, a téma tudós tekintélyei és a laikusok is. Talán azért is húzták huszonnégy évig a megvalósítást, hogy legalább egy olyan ügy legyen a magyar közéletben, amelyet teljes konszenzus övez. Ám amikor a kétharmados többség bejelentette, hogy pontot tesz végre a hosszan húzódó vágyakozás végére, s megalkotja a kisebb parlamentről szóló törvényt, azonnal megszűnt a nagy politikai összhang. A számos légből kapott és valós ellenvetés, kérdés, kifogás között minduntalan előjött, hogy mi lesz a haszna a kisebb Országgyűlésnek. Hatékonyabb lesz – szólt a válasz, amelyet igyekeztek részletesen kifejteni, nem sok sikerrel. Mert mit is jelentett volna a hatékonyság? Azt, hogy kevesebb lesz az üres szócséplés. Elvileg joggal feltételezhető, hogy kevesebb képviselő kevesebbet is beszél, de ez a gyakorlatban nem így működik. Az interpellációkra, a napirend előtti és utáni felszólalásokra szánt időt szokták ugyan, de nem helyes és illendő korlátozni, mert az ellenzék azokat tartja a szólásszabadság legfőbb fórumának. Attól pedig nem kell félni, hogy a kevesebb potenciális felszólaló nem tölti ki a szabott időkeretet.
A hatékonyság másik lehetséges esélye az lett volna, hogy alaposabb lesz a törvényhozás, ám hamar kiderült, hogy egy törvénytervezetet 199 ember is ugyanannyi idő alatt olvas el, mint 386, így ezen a vonalon túl sokat nyerni nem lehetett, ráadásul a tempó meg pörgősebb lett. (Az más kérdés, hogy a tervezeteket 199 ember sem olvassa el ugyanannyi idő alatt, miként 386 sem szokta volt.) Szóba került még, hogy a kisebb parlament olcsóbb lesz, kevesebb anyagi megterhelést jelent majd az országnak. Ezt elmondták hangosan, majd csendes tárgyilagossággal cáfolták is: a kevesebb képviselő mellett a frakciók kénytelenek lesznek nagyobb létszámú szakembergárdát alkalmazni, nehogy már a kisebb törvényhozás a szakszerűség rovására menjen! Mert kell-e bizonygatni, hogy a kevesebb képviselő kevesebb területen járatos és hiányos ismereteit külsős szakértők alkalmazásával kell kiegészíteni! Minő szerencse, hogy hazánk bővelkedik szakértőkben, akik nemcsak értenek mindenhez, de függetlenek is, akik bármely tényt, állítást, elméletet képesek tudományosan alátámasztani vagy megcáfolni, az őket alkalmazó párt „igazságának” megfelelően. A frakcióknak a jelek szerint kommunikációs és informatikai tanácsokra van a legnagyobb szükségük – legalábbis ezekre adják ki a legtöbb pénzt –, de szívesen költenek rendezvényszervezésre, autóbérlésre és jogi szolgáltatásokra is. Hogy valamely törvény előkészítéséhez az azzal összefüggő szakterületről kérnének felvilágosítást vagy tanácsot, arra kevesebb példa van.
Végső soron ez is egyfajta hatékonyság, hogy a kisebb parlament is ugyanannyi, netán több közpénzt oszt szét az üzletfelek, a haverok, a holdudvar között, mint az egykori nagy és túlméretezett. Az igazi hatékonyság az lenne, ha a különböző törvényeket minél szélesebb és valóságos társadalmi vita készítené elő, s minél több párt, közéleti erő, szakmai szervezet hozná meg. S ezen semmiképpen nem kéne spórolni.
