A jelenlegi nyugati közhangulatban már maga a moszkvai látogatás ténye vezető hírt érdemelt volna, ennek ellenére a fősodor média éppen csak említésre méltónak találta. Nem háborodott fel a sem a brit, sem a német, de még az amerikai sajtó sem, mint ahogy nem tiltakoztak az európai szolidaritás hazai féltői sem. Mentségükre legyen mondva, lekötötte őket Borisz Nyemcov brutális meggyilkolása, amit minden erővel Oroszország további diszkreditálására, a nyugati közvélemény sorainak összezárására igyekeztek felhasználni. E törekvésbe pedig egyáltalán nem illett bele, hogy éppen most zarándokol el Moszkvába az Európai Unió egyik meghatározó tagországának kormányfője.
Az olasz miniszterelnök a találkozóval bizonyította, hogy az ukrán válság és a szankciók ellenére Róma Oroszország „kivételezett tárgyalópartnere” marad. Ezt a pragmatikus vonalat soha nem befolyásolták a belpolitikai viharok, a kormányváltások, s nem ingatta meg az sem, hogy az euroatlanti szövetségi rendszer manapság Oroszország elszigetelésére törekszik. Még akkor is, ha ezzel nemcsak egyes tagjait, de önmagát, pontosabban az európai lábát is gyengíti. Érthető tehát, ha az Európai Unión belül is kemény viták folynak e politika hasznosságáról, s a kifelé úgy-ahogy megőrzött egység ellenére nyilvánvalók az egyre mélyülő belső törésvonalak.
Az egyik tábor az Egyesült Államok mögé kritikátlanul felsorakozva egyre hisztérikusabban démonizálja Oroszországot. Demokratikus értékekről, az agresszor feltartóztatásáról, gyengülő biztonságról beszélnek, ezen érvek mögött azonban valójában kőkemény érdekek húzódnak. Idetartoznak a hagyományosan atlantista britek mellett a történelemben gyökerező fóbiáikat a feszült helyzetben uralni képtelen lengyelek és a baltiak.
A másik tábor eleve árnyaltabban látja magát az Ukrajna körül kirobbant válságot, s az erőre alapozó megoldás helyett inkább a diplomáciára, a párbeszédre helyezné a hangsúlyt. Ennek jegyében attól sem riadnak vissza, hogy játékba hozzák Putyint, hiszen azzal nemcsak saját bejáratott kétoldalú kapcsolataikat óvják, gazdasági érdekeiket védik, de úgy vélik, így csökkenteni lehet az Oroszország és a nemzetközi közösség közötti feszültséget is. Az olasz katolikus püspöki kar napilapja, a L’Avvenire ennek szellemében Renzi látogatását a reálpolitika kategóriájába sorolja, s mint fogalmaz, „ha Putyint nem tudjuk legyőzni, jobb a barátunkká tenni”. E mérsékelt és pragmatikus álláspontot vallja Olaszország mellett Görögország, Ciprus, Magyarország vagy Szlovákia, s óvatosabban, de Franciaország és Finnország is.
Az euroatlanti közösségen belül az Oroszországhoz viszonyulás kérdésében húzódó törésvonal tehát egyértelmű. Nem magyarázza azonban a mostani, az orosz elnök budapesti látogatását kísérő kirohanásokhoz képest feltűnően megértő csendet. Mutogathatnánk, s joggal az oly sokszor emlegetett kettős mércére, előbbre visz azonban a tanulságok levonása. Mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy Róma mozgástere nagyobb, mint Budapesté. Az olasz kormány azonban ezen sem szavakban, sem pedig tettekben nem terjeszkedik túl. Nyilatkozataival nem bizonytalanítja el folyamatosan a nyugati elkötelezettségét, s nem keveredik kilátástalan konfliktusba Amerikával sem. Segítségére van, hogy már-már követhetetlen pálfordulásokkal sem a sajtó, sem pedig a pártok nem esnek egymásnak ebben a kérdésben. Egyszóval, az olasz reálpolitika körültekintőbb, jobban körülbástyázott és nem utolsósorban hitelesebb.
