Jött, ahonnan jött, látott, amit látott – de győzött. Jobbikos jelölt, Rig Lajos nyerte meg a tapolcai időközi választást. Igaz, az eltérés kicsi: 99,13 százalékos feldolgozottságnál háromszáznál nem sokkal kevesebb szavazatkülönbséggel lett második a Fidesz–KDNP jelöltje, Fenyvesi Zoltán. A győzelem ténye mindenesetre megindította az elemzők fantáziáját; a nyereg üres, de már most hatalmas tolongás van a ló mindkét oldalán. Egyéniben ez az első parlamenti mandátuma a Jobbiknak, de máris vannak, akik a „barna pestis” előretöréséről, mások pedig kormányváltásról beszélnek. Elkelnek most a tárgyilagosabb hangok, a Fidesz–KDNP által sorra elbukott időközi választásokat kissé távolabbról szemlélő magatartás.
A kormánypártok elé a tapolcai választás ismét tükröt tartott, s ha belenéznének, a drasztikus figyelmeztetésért egyszer még hálásak lehetnek a sorsnak. Vérszagra gyűlnek a politikai elemzők, és sietnek kijelenteni: a kormányt átalakítani nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. A közepes részvétellel lebonyolított időközi választások eredményeiről Török Gábor politológus úgy véli, a Fidesz azért nem nyert, mert a protestszavazók másra adták le voksukat. Igen, ez Veszprém 1. számú körzetében valóban így volt. De Tapolcán (azaz a 3-as veszprémi körzetben) egészen más volt a helyzet. Mindazoknak, akik protestszavazókról gondolkodnak, figyelmükbe ajánlom azt a tényt, hogy a Jobbik az őszi önkormányzati választásokhoz képest nagyjából megtartotta, sőt, némileg növelte szavazói számát, a Fidesz viszont a számok tükrében akkori voksolóinak mintegy negyven százalékát elveszítette.
S ez azt jelenti, hogy a Fideszből kiábrándult szavazók zöme nem szavazott át, hanem otthon maradt. Azt persze senki sem tudja megmondani, hogy volt-e tíz százalék átszavazó a Jobbikot választók közt, illetve hogy aki otthon maradt, milyen érzésekkel maradt távol, de nem is ennek megállapítása, még csak nem is megsaccolása a cél. Arról kell elgondolkodni, hogy melyik a kínosabb: a veszprémi fiaskó, ahol valóban protestszavazók voksoltak Kész Zoltánra, vagy pedig a tapolcai, ahol ismét csak nem a kormánypártok jelöltje nyert, bár a mozgósításba kétségkívül beleadtak apait-anyait. A polgári Magyarországot terméknek érző élcsapat feltehetően úgy véli, hogy az otthon maradók is potenciális szavazók, csak meg kell őket nyerni. Biztos ez? Csak a metafora kedvéért: mi a súlyosabb, ha kiábrándulunk valakiből? Az, hogy azonnal más vonja magára figyelmünket, vagy ha egy darabig férfira rá sem tudunk nézni? Szerintem az utóbbi súlyosabb. Csak nagy hiteket követ nagy kiábrándulás. Aki folyamatosan képes gondolkodni önmagán, az ritkán jut el odáig, hogy el kelljen gondolkodnia önmagán.
Még nem tudhatjuk, mi mindent dob majd a felszínre az, hogy Magyarországon ezentúl valószínűleg nem két ellenkező előjelű politikai formáció fog küzdeni a győzelemért, mint eddig megszoktuk, hanem egy mérsékelt meg egy radikális jobboldali párt lesz a küzdőtéren. Vajon nem fognak-e emiatt elfelejtődni bizonyos kulturális reflexek? Bevándorlásügyben például a Fidesz éppen eléggé radikális álláspontot foglalt el, a „megélhetési bevándorló” fogalmának meghonosításával világossá tette álláspontját. Ám ha a Jobbikkal kell majd megküzdenie, fölmerül-e benne egy pillanatra is: a politikai okokból bevándorlókat számos esetben alig lehet megkülönböztetni azoktól, akik azért menekülnek, mert megélhetésüket látják veszélyben. Adyval szólva az „éhe kenyérnek, éhe a Szónak” vajon egymás mellett maradnak-e? Nem lesz-e ez a kétfajta éhség kijátszva egymás ellen?
