A Soros György által támogatott civil szervezet annak dacára kardoskodott igaza mellett, hogy a nyíregyházi Huszár-telepen lényegében csak romák élnek. Akiknek ideális az iskola közelsége, hálásak az egyháznak azért, hogy nem kell gyermekeiket a város másik végébe buszoztatniuk, több ezer forintért buszbérletet vásárolniuk. Ott, ahol nehezen jön össze a mindennapi kenyérre való, ez szempont. Húsba vágó. Nem véletlen, hogy a telepen élők közül kétszázan írták alá azt a petíciót, amely az iskola fennmaradásáért született.
Az iskola nem csupán tanintézmény, a kultúra, egy elkövetkező jobb világ letéteményese. Emeli a környék nívóját. S ezt nem mi mondjuk, maguk az ott élő cigányok. Akik nem mellesleg elégedettek az oktatás színvonalával – egyébként azt a felperes alapítvány sem kifogásolta soha –, boldogok, hogy gyermekeik kis létszámú osztályokban tanulhatnak, egész nap biztonságban tudják őket, naponta többször étkezhetnek, figyelem és szeretet veszi körül a kicsiket, zenélni tanulhatnak, otthoni gyakorlásra hangszert kapnak, szakkörökön vehetnek részt.
S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Huszárvárra keresztelt épületben nemcsak a Sója Miklós iskola található, hanem a városi cigány kisebbségi önkormányzat, a családsegítő, a gyermekjóléti központ irodája, megállapítható: igazi szociális, kulturális központ áll a nyomorúság szívében.
Mindezek dacára hajtogatta megrögzötten a CFCF, hogy a Huszár-telepen elkülönítik a roma gyerekeket. Figyelmen kívül hagyva, hogy a görög katolikusok szívesen látnak iskolájukban nem cigány gyerekeket is, továbbá hogy a Huszár-telepen élő szülők, ha akarnák, beírathatnák gyermekeiket a város valamely másik tanintézményébe is. De a jogvédők számára érthetetlenül nem íratják a megátalkodottak, nincsenek szegények tisztában azzal, mi jó nekik. A helyi romák csak csöndesen kézen fogják gyermekeiket, s továbbra is a Huszárvárba viszik őket reggelről reggelre. Félreértés ne essék: mi is a jogtalan elkülönítés, az elvtelen hátrányos megkülönböztetés, a megbélyegzés, a bőrszín vagy vallási hovatartozás miatti diszkrimináció ellen harcolunk a magunk eszközeivel. De felemeljük szavunkat az értelmetlen, a szabad döntés képességével megáldott emberekre erőszakolt ötletek ellen is.
Márpedig ez az eset éppen ilyen: saját magunk tapasztaltuk, hogy a gyermekek jól érzik magukat a tanintézetben, szeretnek oda járni, kinyíltak, jobban teljesítenek, mint korábban, barátaik lettek, rajonganak tanáraikért és az egyház ott szolgálatot teljesítő lelkészeiért. És ha a gyerekek ragaszkodnak az iskolához, igénylik a szeretetet, amit ott kapnak, akkor senkinek nincs joga elvenni tőlük. Még a jogvédőknek sem. Az első- és másodfokú bírói döntés után a kicsik vigasztalhatatlanul sírtak, miközben szüleik értetlenül kérdezgették a tanári kart és az egyházi vezetőket, hogyan tovább. De kit érdekelt ez az alapítvány munkatársai közül?
„Nem tudtam, hogy ennyire rafináltnak kell lenni, ha az ember jót akar” – mondta a közelmúltban Kocsis Fülöp, a fenntartó görög katolikus egyház érseke, s hozzátette: hisz abban, hogy idővel megmutatkozik, igazuk van. Egy boldog jövőben az egykor náluk tanulók felnőttként odaállnak melléjük, és tanúsítják, mennyire sokat segített nekik hajdan az iskola. Az lesz a csattanós válasz a jogvédők vádjaira!
