...s a tavaly a Fideszre szavazókat sem hozta lázba a kétharmad megtartásának tétje. És a diadalittas ellenzéki nyilatkozatok sem fedhették el, hogy kormányképes alternatíva híján nagyon távoli még a hatalomváltás lehetősége.
Mégsem mondhatjuk, hogy a parlamenti erőviszonyok, mandátumarányok kis elmozdulása ne teremtett volna új helyzetet mind a kormányoldal, mind ellenzéke számára. Ahol nincs kétharmad, ott nincs kétharmad – az új helyzet minden szereplőtől másfajta magatartást követel. Kezdjük az ellenzékkel, amely mostantól kiléphet a teljes közjogi-politikai felelőtlenség, súlytalanság állapotából, hiszen döntésének, állásfoglalásának bizonyos, kiemelt ügyekben öt év után ismét tétje, jelentősége van. A résztvevők kétharmados többségéhez kötött szavazásoknál a kormánypárti frakció fegyelme olykor-olykor még segíthet, de erre alapozni felettébb kockázatos.
A parlament elé pedig továbbra is nem csekély számban kerülnek minősített többséget igénylő törvényjavaslatok. Csak ezen a héten két fontos ilyen szavazás volt: az Iszlám Állam elleni magyar katonai szerepvállaláshoz meglett a kellő felhatalmazás, a nemzeti parkok földvagyonkezelésének átadásához nem. Előbbi esetben frakción kívüli ellenzéki politikusok – köztük Gyurcsány Ferenc! – siettek a kormány segítségére, utóbbinál különös módon több kormánytag, így a beterjesztő földművelésügyi miniszter is a kabinet ellen szavazott. A sors fintora, hogy a Fidesz-frakció megbízásából Fazekas Sándornak kell most ellenzéki szavazatokat szereznie a sokat vitatott módosítás elfogadásához. Az új keletű konszenzuskényszer tompíthatja a Fidesztől megszokott erőpolitikát, miközben az ellenzék számára egyszerre jelenthet esélyt és csapdát. Mérlegelniük kell, hogy mikor, melyik ügyben tartják fenn elutasító álláspontjukat, vagy hajlandók alkura a kormányoldallal. Akárhogy döntenek is, a folyamat eredménye látható lesz, és nagyon nem mindegy, hogy a közvélemény értékelvű politizálásnak, vagy a magyar parlamentarizmus hagyományaitól sajnos nem idegen elvtelen szavazatvásárlásnak tartja majd mindezt.
A Jobbik előretörése, tapolcai győzelme más értelemben is új dimenziót adott a politikai alkudozásokról, szövetségkötésekről való gondolkodásnak. Sokan a mostani helyzetet máris kivetítik 2018-ra, a következő választás valószínű idejére, s arról értekeznek, hogy három, hasonló erejű politikai tömb vív majd csatát, amelyből kettőnek aztán koalíciót kell kötnie a stabil kormányzás érdekében. Talán nem kellene ennyire előreszaladni. A ciklus elején tartott időközi választások ugyanis nem a kormányképességről szólnak; a következő három évben pedig ráolvasás és kommunikációs trükkök helyett a baloldali ellenzék egy választóknak szóló, értékelhető ajánlat kidolgozásával, míg a Fidesz–KDNP a jó kormányzással állhatja útját a Jobbiknak. Ha erre nem lesznek képesek, ne a radikális párt karjaiba omló választókat szidják.
Mindegyik politikai tömbnek van mit átgondolnia az időközi választások után. Úgy érzem például, a kétharmad elvesztése ma inkább segíti, mint gátolja az újabb extra felhatalmazását eltékozló kormányt abban, hogy lassan helyreállítsa az elmúlt hónapokban megrendült bizalmat. Ehhez persze valódi, a tartalmat és a stílust is érintő változtatásokra lenne szükség.
