A kormányzó erő optimizmusát egyrészt megalapozták a közvélemény-kutatások, amelyek nem is olyan régen még azt jelezték, hogy a 2010 óta regnáló elnök simán nyer az első fordulóban, másrészről a régióban jó ideje csak elismeréssel emlegetett gazdasági eredmények. Jól teljesített Lengyelország a nemzetközi porondon is, hiszen Varsó középhatalmi ambícióinak további lendületet adtak az Európai Unióban megszerzett posztok, a weimari háromszög egyre hatékonyabb működése, vagy akár az ukrán válságban játszott, messze nem mindig pozitív, ám kétségkívül aktív szerep is.
Eközben otthon a baloldal lassan, de biztosan felszívódott, a nemzeti konzervatív ellenzék, az egy ideje egyetlen váltópártként számon tartott Jog és Igazságosság (PiS) pedig mindenekelőtt a megosztó Jaroslaw Kaczynski magas elutasítottsága miatt láthatóan képtelen volt áttörni a 25-30 százalékos plafont. Fel-feltűnt ugyan egy-egy alternatív erő, mint például Jan Palikot mozgalma, ám ez aligha veszélyeztette a megcsontosodott berendezkedést.
Aligha lehet tehát csodálkozni azon, hogy a hatalom kényelmesen hátradőlve kezdte a kampányt, maga Komorowski néha még azt is el-elfelejtette, melyik párt is jelölte, s úgy gondolta, rutinból behúzza ezt a győzelmet. Az első hetekben még a sajtó is inkább a fotogén baloldali jelölttel, a szőke Magdalena Ogórekkel foglalkozott, ennek pedig nem igazán volt tétje. Jaroslaw Kaczynski húzására már felkapták a fejüket az elemzők is, azt latolgatva, hogy Andrzej Dudával vajon kitörhet-e a PiS a nem kis részben saját maga által teremtett „gettóból”. Komorowski stábját nem igazán hozta lázba az új helyzet.
Gyorsan elkönyvelték, hogy a hivatalban lévő államfő második fordulóra kényszerül, de úgy vélték, a győzelmét aligha veszélyezteti az egyre inkább erőre kapó Duda. Még az egykori rockzenész, az elitellenességgel és a megcsontosodott politikai rendszer radikális kritikájával jelentkező Pawel Kukiz egyre látványosabb erősödésére sem reagált érdemben a hatalom, amely a hajrában már érezte a veszélyt, váltani azonban képtelen volt.
Az eredmény elgondolkoztató. A sokáig a baloldalra kihegyezett, majd azt marginalizálva az önmaga bebetonozásával és a jobbról érkező kihívással elfoglalt hatalom belefáradt győzelmeibe, elveszítette a lendületét, miközben elérte a sokáig kormányzókra mindenütt leselkedő veszély, egyre kevésbé tudott ellenállni a korrupció csábításának. A PO megfáradására adott válasz, hogy a rendszerváltás utáni lengyel elnökválasztások történetében a legalacsonyabb, 49,4 százalékos volt a részvételi arány, s még ennél is hangosabb figyelmeztetés a Kukizra leadott több mint húsz százalék.
Ha a protestszavazatokat nézzük, akkor a lengyelek mintegy negyede utasítja el az elmúlt negyedszázadban kialakult, sokak szemében közben a rugalmasságát elvesztő rendszert, amely mind kevésbé reagál az egyre szaporodó kihívásokra. Így arra, hogy az elismerésre méltó makrogazdasági mutatók ellenére is csak mélyülnek a lengyel társadalmon belül, a régiók és a generációk között a törésvonalak. Ebben a helyzetben pedig egyre többen hallják meg, ha valaki szakítva a rutinnal, a mutyizással, „vissza akarja adni az államot” nekik.
