A tapasztalatok, valamint a pénzügyi elemzők, az Európai Unió, de még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábban közölt értékeléseit figyelembe véve sem lehet azt mondani, hogy a 2016-os célszámok vágyvezéreltek volnának: a hiánycél jóval az EU által 3 százalékban maximált szint alatt, 2 százalékon lehet 2,5 százalékos GDP-növekedés és 1,6 százalékos infláció mellett.
A büdzsé 15 790 milliárd forint bevétellel számol, ami 3,2 százalékkal alacsonyabb az ideinél, míg a kiadások 3,7 százalékkal, 16 500 milliárdra mérséklődhetnek. Ehhez persze kell az is, hogy az európai gazdaság ne térjen le a növekedési pályáról.
Utólag be merem vallani, hogy az unortodox gazdaságpolitika sikerességével kapcsolatos reményeimet sokszor csak az táplálta, hogy a balliberális kormányok gazdasági zsenijei és szakértőik minden fronton támadták. Nehéz volna feledni: előbbiek a válság 2008-as kitörésére – tehát alig hat év alatt – elérték, hogy az államcsőd elől csak az IMF mentőövével sikerült megmenekülni, a gazdasági összeomlás pedig a 2010-es kormányváltásig reális veszély volt, hiába az időközben csúcsra járatott privatizáció és az egekbe szökő államadósság. Utóbbiak pedig megpróbálták meggyőzni a közvéleményt, hogy ez így teljesen rendben van. Sikertelenségüket talán az magyarázta, hogy a közvélemény igazi embereket takar, akik alkalmasint a bőrükön érzik, ha nem mennek jól a dolgok: elveszítik állásukat, csökken fizetésük, a hitel törlesztőrészlete egyik pillanatról a másikra megugrik, a szociális szférában, egészségügyben, oktatásban egyre tragikusabb viszonyokat tapasztalnak.
Örömteli, hogy az említett krízistünetek jó részére azóta sikerült gyógyírt találni. Problémák azonban ma is bőven akadnak, s ahogy korábban, úgy most sem feltétlenül orvosolják őket a híradókban mutogatott, a jövő évi nemzeti össztermékkel, inflációval, hiánnyal kapcsolatos grafikonok. A hiányról – nem a költségvetésiről, hanem a hétköznapiról – ugyanis családok százezreinek, millióinak vannak most is napi tapasztalatai. Elég csak azokra az ápolókra gondolni, akik keddi demonstrációjukat a világhálón folytatva olyan önarcképeket tettek közzé, amelyeken papírlapra írva havi jövedelmeiket is közlik: szolgálati vezető, 27 év munkaviszony, két diploma, 104 ezer forint; szociális segítő, 56 éves, 81 750 forint; 35 évnyi technikai munka, 75 ezer forint.
Nekik például jövőre sem lesz okuk együtt örülni a makroadatokat bogarászó elemzőkkel és kormánypárti politikusokkal, az egészségügyre ugyanis mindössze kétmilliárd forinttal jut több, mint az idén, az 1366 milliárdos keretből pedig valószínűleg nem futja érezhető béremelésre. Érdemben nem lesz könnyebb az élet az oktatásban sem, ahol az idei 1610 milliárdot alig hétmilliárddal sikerül megfejelni. Mindeközben az államszervezet működésére 2003 milliárd jut jövőre az idei 1904 milliárd forint után, ami egy kisebb, takarékosabb államot hirdető kormánytól finoman szólva meglepő lépés. Különösen annak tükrében, hogy az önkormányzati szféra a hírek szerint jelentős, 2500 fős leépítés előtt áll.
A személyi jövedelemadó csökkentése, a családi adókedvezmény megőrzése és az életpályamodellek folytatása természetesen üdvözlendő, ahogy a költségvetési szigor is. A kérdés csak az, hogy öt évvel az „elmúlt nyolc év” után elegendő-e a nyomorközeli szint megőrzése – az ápolók jövedelmei alapján nem túlzás erről beszélni –, ha egyébként a csapból is jó hírek folynak.
