Az AKP részéről stratégiai hibának bizonyult meglebegtetni hívei előtt az elnöki jogkörök megerősítésének tervét, amivel Erdogan újra egy kézbe vehette volna az ország irányítását. A megosztott, közös célt kizárólag a jelenlegi vezetés megbuktatásában találó ellenzék óriásira dagasztotta az erdogani diktatúra rémképét, egyfajta világvégét sejtetett arra az esetre, ha a mérsékelt iszlamisták kétharmados parlamenti többséggel elnöki rendszerré formálják a jelenlegi alkotmányos berendezkedést. A kép nyilván hamis volt, de tény, hogy Erdoganékkal az utóbbi néhány évben elszállt az a bizonyos ló. Magabiztosakká váltak, úgy érezték, nincs alternatívájuk, ők valósítják meg a fényes török jövőt, aki pedig ezt nem így gondolja, az hazaáruló.
Törökország Ázsiából nézve Európa, a vén kontinensről viszont határozottan Ázsiának tűnik. Ott a jogsértés nem olyan, mint mifelénk, és korrupcióügyben is nehéz uniós mércével mérni. A török értelmiség, a nagyvárosokban élők gondolkodása a világról viszont közel áll az európaihoz. A mély politikai megosztottságnak sok évtizedes múltja van Törökországban. Azaz minden adott volt ahhoz, hogy Erdoganék kísérlete az egységesítésre, az oszmán örökség felélesztésére kevés legyen a hosszú sikerességhez.
Pedig nem kevés az, amit az AKP kormánya 2002 óta megvalósított: a válságba került gazdaságot prosperálóvá, látványosan fejlődővé alakította, amely csak mostanában kezdett döcögőssé válni. Elég, ha valaki az ankarai repülőtérről beautózik a fővárosba, hogy ízelítőt kapjon a recessziótól sújtott Európa kontrasztjáról: az autópálya mentén sok kilométeren keresztül épülnek az új és újabb lakóparkok, irodaházak. Ankara szédületes tempójú fejlődését még a helyiek sem tudják követni. Ők maguk „panaszkodtak” néhány hónappal ezelőtti ottjártamkor arra, milyen könnyen eltévednek a metropolisban a rekordidő alatt történő építkezések, újítások miatt.
Erdogan nem csak a gazdaságban ért el sikereket, új külpolitikájával regionális hatalommá formálta Törökországot. Igaz, ez utóbbival éles konfliktusokat is vállalt: ellentmondásossá vált a viszonya az addig baráti Egyesült Államokkal, s szinte ellenségessé Izraellel. Az uniós csatlakozási tárgyalásokon is hangsúlyosabban jelent meg a török bírálat, míg Brüsszel olykor okkal, máskor ok nélkül találta meg Ankarát emberi jogi kérdésekben. Ennek fényében nyilvánvaló, a nyugati világ nagy része Erdogan ellenfeleinek szurkolt, s ennek megfelelően tálalta, illetőleg próbálta befolyásolni az ankarai belpolitikát. Az unió a demokrácia erejét méltatta az eredmény közzététele után, kérdés, mit tartalmazott volna ugyanez a közlemény az AKP kétharmados győzelme esetén.
