A félelem árnyékában

Miért van az, hogy a kutyás-cicás képek és az erotikus tartalmak mellett a vérrel átitatott krimi pörög az interneten?

Ted Bundy rocksztár vagy az Egyesült Államok elnöke is lehetett volna – a neve akkor sem lenne ma ismertebb, mint így, hogy egy olyan brutális gyilkost takar, aki négy év alatt több mint harminc nő életét oltotta ki. Mellette ugyan kispályásnak tűnhetnek, de szintén közismertek a hazai „pályatársak”: a Bene–Donászi páros, Magda Marinko, Balogh Lajos, az ároktői banda tagjai stb. Bűnügyi tudósítóként ezerszer fölötlött már bennem a kérdés: vajon mi az az erő, ami nem hagyja feledni őket? Miért van az, hogy a kutyás-cicás képek és az erotikus tartalmak mellett a minden sorában vérrel átitatott krimi pörög leginkább az interneten?

Talán ilyen a természetünk? Elvégre sokan közülünk szeretik a borzongást, élvezettel ülnek fel a hullámvasútra, falják a horrorfilmeket. A többség viszont feltehetőleg nem ilyen. A felmérések szerint mégis rettegve figyelik a híreket, hol, kire csapott le az őrült kéjgyilkos, a kegyetlen rabló, s aztán torkukban dobogó szívvel futnak hazáig, minden sarkon, minden árny leple alatt kifent késsel várakozó gazfickóktól tartva. Pedig a helyzet az, hogy a kormányzati optimizmus ezen a téren nem áll messze a valóságtól: a befejezett emberölések száma uniós összehasonlításban sem magas, a 90-es évek magyar adataihoz képest csaknem ötven százalékkal kevesebb gyilkosságot követnek el mostanában. Ezért nyugodtan leszögezhetjük: Magyarország jó ideje nem tartozik a vadkelethez! S ugyanilyen fontos tisztázni azt is, hogy ezt halálbüntetés nélkül, ám a tényleges életfogytiglan kiszabásának fenyegető lehetősége mellett sikerült elérni.

Ennek alapján azt mondhatnánk, az irány jó. Jó, de valami mégsem stimmel, mert az a bizonyos szubjektív biztonságérzet változatlanul gyönge. A Nem attól félünk, amitől kellene című tegnapi cikkünkben Kó József kriminológus is rámutatott erre: az emberek durván túlbecsülik az erőszakos bűnesetek számát, az összes bűncselekményét pedig hasonló mértékben lebecsülik.

Ebben persze a médiának is szerepe van. Hiszen például egy autóbaleset jobbára csak akkor kerül be a hírekbe, ha az áldozatok között gyermekek vannak, az elkövető meg celeb és/vagy milliomos. Egy cserbenhagyásos gázolásról valószínűleg sosem fognak filmet készíteni. A karambolok és áldozataik nem kerülnek fotóval a címlapra, ennélfogva nem égnek, nem éghetnek bele az elménkbe úgy, mint a soroksári nő vagy a viszkis rabló. Még mostohábban bánunk a vagyon elleni bűncselekményekkel. Ha meglovasítják Csontváry valamelyik remekművét, az mondjuk sztori, de ha Kovács János nyékládházi ezermester biciklijének kél lába, az senkit nem érdekel. Akkor sem, ha ezrével vannak Kovács Jánosok az országban, s sokuknak a bicikli, amivel munkába járnak, majdnem olyan értékkel bír, mint egy százéves festmény.

A balhét azonban nem viheti el egyedül a sajtó és a filmszakma. Az emberek félelme ugyanis alapvetően a bizalmatlanságból táplálkozik, amihez kevés közünk van. Azért félnek, mert nem hiszik el, hogy az állam meg tudja védeni őket. Nem hiszik el, mert azt látják, hogy a Piroska néni udvarát kifosztó tolvajokat sem képesek elfogni a rendőrök, ha egyáltalán keresik. Az elfogott szarkákra pedig mi vár? Szabálysértési bírság? Fogház? A történet vége általában ugyanaz: az egyik tolvaj bemegy, a másik kijön, és kezdődik minden elölről. A hoppon maradt sértett meg szétkürtöli a faluban, onnan a rokonok felviszik a városba, és a hír médiumok nélkül is elterjed.

Az erőszakos bűncselekmények visszaszorítása terén elért eredmények jelentősége emiatt, mire elér az olvasóhoz, tévénézőhöz, csúnyán leértékelődik. Hogy ez ne így legyen, a kormánynak a „csip-csup” ügyek megoldásában is hasonló sikereket kell felmutatnia – és akkor a rettegés helyébe lassan a bizalom léphet.