Csődről csődre

Az idei elszámoltatás ugyan valamelyest csökkentette a tartozásokat, de még így is sokkal többet kell fizetni, mint a kölcsön felvételekor.

A helyzet tehát adott: családok százezreit kell megmenteni a bukástól, a kilakoltatástól azért, mert a kétezres évek közepétől a Gyurcsány–Bajnai-kormányok határozatlanságának „köszönhetően” a világon sehol nem látott mértékben adósodtak el devizában az emberek. Hiába hívta fel a svájci jegybank a magyar hatóságok figyelmét a devizahitelezés veszélyeire, nem korlátozták ebben a bankokat.

Az idei elszámoltatás ugyan valamelyest csökkentette a tartozásokat, de még így is sokkal többet kell fizetni, mint a kölcsön felvételekor. Ebbe bukhat bele most is nagyon sok család. A megoldást a kormány az eszközkezelőben és a magáncsőd bevezetésében látja. Mindez azonban nem elég. Az előbbi eddig 25 ezer család lakhatási gondját oldotta meg, s várhatóan még 10-15 ezer további adóson segíthet. A magáncsőd a jegybank szerint legfeljebb 25 ezer hitelesen segít. Tehát még ideális esetben is százezer jelzáloghiteles lakhatása válhat bizonytalanná. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a jegybank nemzetközi példákat tanulmányozva keresi továbbra is a bajban lévők számára a kiutat.

Úgy tűnik tehát, hogy bár sokan a héten elfogadott magáncsődtörvénytől várták a megoldást, az mégis csak az érintettek kisebb részét tudja megmenteni. A kritikusok a kormány szemére vetik, hogy túl szigorúak a belépés szabályai; a családi csődvédelem épp az igazán nagy bajban lévőknek nem nyújt segítséget. Ha nagy az adósság, vagy alacsony a család jövedelme, már nem kérhetik a magáncsődeljárást. Nehezíti a tartozás csökkentését, hogy nem a jövedelemhez, hanem az ingatlan értékéhez igazítják a havi törlesztési kötelezettséget. Nehezményezik, hogy a törvény a kormányrendeletre hagyja a méltányolható lakhatás fogalmának meghatározását, így bizonytalanná válik, hogy tisztességes lakásban élhet-e az adósságrendezés során, s azt követően az érintett család.

Hogy miért sikerült túlságosan szigorúra a törvény, azt nem tudni. Egyesek úgy vélik, a bankok malmára hajtja a vizet, hogy a kormány igyekszik megbékíteni az elszámoltatás és a magas adók miatt panaszkodó hitelintézeteket. Különösen, hogy az Európai Beruházási és Újjáépítési Bankkal az év elején kötött egyezség értelmében nem sújthatják őket újabb terhekkel előzetes megállapodás nélkül. Erre utal, hogy a törvény kidolgozása során a kormány hetente egyeztetett a bankszövetséggel. Hogy az adósok képviselőivel tárgyaltak-e a rendszeresen, arról nincsenek hírek. S ez talán azt is megmagyarázza, miért nem az angolszász mintát követték a törvény megfogalmazásakor.

A tengeren túl egy év fegyelmezett törlesztést követően az ingatlant hátrahagyva, terhek nélkül „sétálhat el” az adós. Nálunk viszont éveken keresztül kell jól teljesíteni, hogy leírják a tartozás egy részét. Kétségek merülnek fel arra vonatkozóan is, hogy lesz-e elegendő jól képzett csődgondnok, s egyáltalán elfogadják-e a magyar családok, hogy mások mondják meg, mikor és mire költhetnek. Egyáltalán mekkora költséget jelent az országos csődgondnoki hálózat kialakítása?

Kérdések, kétségek tehát bőven akadnak. Nem tudni azonban, a magáncsődön túl lesz-e olyan válasza kormánynak, amely valóban segít a bajban lévő családokon. S ha igen, hányan lesznek, akiknek már későn érkezik a segítség.