A mi sportunk itthon úgy boldogul, hogy a politika hullámzó erősségű akarata nélkül létezni sem tudna. Persze nem ez az első eset, hogy a jelszavak és a valóság köszönő viszonyban sincsenek egymással. Másutt az üzlet logikája működteti a sportot, nálunk ilyen elvétve akad. A forráshoz jutásért nem marad más út, mint a hatalomhoz simulás és a vele járó álszentség. A helyzet nem sokat változott az elmúlt hat évtized alatt, a finanszírozás az előző rendszerben is hasonló volt. Azért szerezhettek sportolók olimpiai érmeket, mert a diktatúra is fontosnak tartotta és áldozott rá. Enélkül nem lett volna Helsinki tizenhat aranya, de még csak az Aranycsapatra sem emlékezhetnénk vissza büszkeséggel, vagy épp mélabúval. Ma alig találunk olyan szövetséget, amelynek az élén ne egy kormánypárti politikus feszítene, és álszentség lenne azt állítani, hogy ezen szerepek kiosztására nehéz a résztvevőket rábeszélni. A szervezeteknek kellenek a politikusok, mert a hatalom osztja a pénzt, ugyanakkor a sport népszerű, és a politikának is kész haszon, ha a sikerek fényében sütkérezhet.
Ilyen viszonyok közepette enyhén szólva is megdöbbentő, amikor egy befolyásos politikus sportvezetőként az őt vezetőnek megválasztók érdeke ellen lobbizik. Deutsch Tamás ezt tette, amikor a Magyar Paralimpiai Bizottság átmeneti elnökeként azt nyilatkozta, hogy nem normális, ha például az olimpiai érmekért a fogyatékkal élő sportolók ugyanannyi pénzt kapnak, mint az épek. Az ő pozíciójából ez felér egy árulással, még ha ki is mondta azt, amiről sokan régóta nem beszélnek, és megint az álszentségnél tartunk. Ez a ki nem beszélt kérdés legalább azóta lappang, amióta hét éve Peking után a sportolóként és emberként is kiváló Sors Tamás paralimpikon úszó 68 millió forinttal a legbusásabban jutalmazott magyar sportoló lett, jócskán maga mögé utasítva olyan, ugyancsak több érmet gyűjtő sztárokat, mint például Kovács Katalin, Janics Natasa vagy Cseh László. A fogyatékkal élők sportjának a rendszere nehezen átlátható, sokszor saját magával is összehasonlíthatatlan. Néhány kategóriában úgy is szerezhettünk pénzjutalommal járó világbajnoki harmadik helyet, hogy összesen három ország indult.
El kell fogadni, hogy a paralimpikonok tevékenysége igazából összevethetetlen nemcsak a saját, de a nem fogyatékkal élők tevékenységével is. A kiemelkedően nagy jutalom tehát a teljesítményük, illetve a fogyatékkal élők sportja rendszerének logikája miatt is indokolatlan. Azt szolgálja, hogy – és ismét itt tartunk – álszent módon elhitessék velünk, az állam, a sportvezetés, a társadalom éppen úgy becsüli meg a fogyatékkal élő versenyzőket, mint az épeket. Holott két olimpia között minden az utóbbiakról szól. Erről persze sokat és sokszor kell beszélni, csak nem most és nem Deutsch Tamásnak. Nem jól cseng az átmeneti elnök nyilatkozata, aki annak idején javasolta a nemrég lemondott elnök, Gömöri Zsolt végtörlesztésének a kifizetését, és aki alelnökként asszisztált a pazarláshoz. Túl azon, hogy neki hivatalból az általa vezetett terület érdekében kellene lobbiznia több, nem pedig kevesebb pénzért, az olimpiai jutalom felemlegetése porhintés. Olimpiai bajnok kevés van, a sportolók a hétköznapokhoz hiányolják a pénzt, márpedig ők arról szeretnének hallani. Arról, amiből a bizottság oly sokat költött – a vezetőjére.
