Srebrenica hosszú árnya

Hírdömpingtől fertőzött újságíróként kevés az olyan képsor, amely megérint. Srebrenica kivétel.

Hírdömpingtől fertőzött újságíróként kevés az olyan képsor, amely megérint. Srebrenica kivétel. Évről évre a népirtás évfordulójára időzítenek egy újratemetést. Eddig több mint ötven tömegsírt tártak fel, s még mindig bukkannak újabbakra. Most, a potocari emlékhely temetőjében 136, újonnan azonosított áldozatot temetnek el. A húsz évvel ezelőtt meggyilkoltak földi maradványait szállító teherautót Szarajevóban csendes sorfal kíséri, néhányan virágot dobnak rá, mások menet közben csak hozzáérnek az oldalához. Nincsenek színpadias jelenetek, hisztérikus zokogások. Méltóságteljes, mély szomorúság ül a gyászolók arcán. Két évtizede, pár száz kilométerre Magyarországtól, gyakorlatilag a szomszédunkban, elállatiasított katonák, rendőrök, önkéntes fegyveresek végeztek ki kitervelten, etnikai, vallási alapon nyolcezer embert. Nemcsak balkáni tragédia ez, kelet-közép-európai is. Rajtunk, sokat megélt térségbelieken talán még nem uralkodott el annyira a cinizmus, hogy ne érezzük legalább kicsit a saját drámánknak is Srebrenicát.

Igen, tudjuk: Milosevics, Mladics és a megvadult szerbek. De – mint általában a történelem sötét pillanatai – a srebrenicai történések is hosszú ideig tartogatnak még vérlázító adalékokat a jövő generációinak. Florence Hartmann (a Le Monde belgrádi tudósítója, aztán a délszláv háborúban elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai törvényszék munkatársa, később pedig Carla del Ponte főügyész szóvivője) napokban megjelenő könyvében például feltárja Washington, Párizs, London és az ENSZ felelősségét a srebrenicai vérfürdőért. Jelenleg Bosznia-Hercegovinában a három államalkotó népesség, a bosnyákok, a horvátok és a szerbek egymástól elkülönülten élnek, s más-más jövőt építenek. Az ország gazdasága katasztrofális állapotban van, az aktív korú lakosság fele munkanélküli, a tavalyi éhséglázadások bármikor kiújulhatnak, a menekültek kedvenc útvonalává vált a balkáni állam. A húsz évvel ezelőtt az amerikai Daytonban megkötött, a boszniai háborút lezáró egyezményt ma is viták övezik. Az Egyesült Államokban viszont elégedettek. Az amerikai vezetéssel annak idején tető alá hozott boszniai rendezést életképesnek tartja John Kornblum, aki tagja volt a tárgyaló delegációnak. A diplomata nonszensznek nevezte azokat a most napvilágra került információkat, miszerint Nagy-Britannia és az Egyesült Államok úgy kényszerítették ki a fegyverletételt, hogy a végjáték-stratégia részévé tették Srebrenicát, s ezzel vált a szerbek prédájává a település.

Közben Srebrenica ügye nagyon is jelen van az aktuálpolitikában. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy Oroszország megvétózta szerdán az ENSZ Biztonsági Tanácsában azt a brit határozati javaslatot, amely népirtásként ítélte volna el a srebrenicai tömegmészárlást annak huszadik évfordulója alkalmából. Az erejét az utóbbi években túlértékelő Moszkva így állt ki a nagy barát, Szerbia mellett. Közben a szerb miniszterelnök ma főhajtásra készül Srebrenicában. A mostanra az uniós integráció élharcosaként politizáló Alekszandar Vucsics a boszniai háború idején a szélsőséges, nacionalista Szerb Radikális Párthoz tartozott, és kemény hangvételű beszédekben védte a boszniai szerbek lépéseit. 1995 nyarán például – néhány nappal a srebrenicai vérengzés után – azt mondta: „ha meggyilkoltok egy szerbet, mi száz mozlimot gyilkolunk meg”. Vucsics 2008-ban kivált a radikális pártból, 2010-ben pedig már szégyenletesnek nevezte a húsz évvel ezelőtti mészárlást.

Srebrenica nem csak a múlt tragédiája, a jelen része is.