Lassan lekopik a máz, és láthatóvá válik a vérlázító, gyomorforgató, ugyanakkor szomorú valóság. Egyre több borzalom derült ki az utóbbi hónapokban a szociális intézményekkel, azon belül is a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők, a pszichiátriai betegek és a fogyatékkal élők bentlakásos otthonaival kapcsolatban. Az ezekben uralkodó döbbenetes körülmények feltárását sajnos nem a területért felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának, nem az intézményeket fenntartó Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak, de még csak nem is az ilyen intézmények működését engedélyező és ellenőrző kormányhivataloknak köszönhetjük. Egyetlen hivatal volt hajlandó megkapargatni a felszínt: Székely László ombudsman és csapata, akik komolyan veszik feladatukat, az emberi jogok védelmezését.
A látottak szerint a zárt osztályokon és a pszichiátriai otthonokban megállt az idő, és az a félelmetes kép, amit ezekről az intézményekről a több évtizeddel ezelőtt készült hollywoodi filmek festenek, nálunk maga az élő és eleven valóság. Az utóbbi két hónapban nyilvánosságra került jelentések szerint például a több mint 700 beteget ápoló Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonában – amely az OPNI bezárása óta hazánk legnagyobb ilyen intézménye – krónikus az ápolóhiány, a demens páciensek egy részét tízágyas szobákba zsúfolják össze, és megengedhetetlen szankcionálási gyakorlatot alkalmaznak velük szemben. A 250 beteget gondozó Debreceni Terápiás Házban súlyosan megsértik a betegek elkülönítésére vonatkozó szabályokat, belülről nem nyitható felnőtt-rácsoságyat alkalmaznak, és az intézménybe csak azt veszik fel, aki beleegyezik a fogamzásgátlásba. A Merényi kórház pszichiátriája zárt részlegének ellenőrzésekor a folyosón állt a szennyvíz, az egyik beteget félig az ágyhoz, félig a radiátorhoz kötötték. Az illető csak kiabálással tudta jelezni, ha például inni szeretett volna, a csengőt ugyanis nem érte el.
Bár az aktuális szociális államtitkárok már évek óta hakniznak az országban azzal, hogy gőzerővel zajlik az elavult, lélekölő, személytelen tömegintézmények, szociális otthonok kiváltása, és a fogyatékkal élők, a pszichiátriai és a szenvedélybetegek jóval kisebb, modern otthonokba költözhetnek majd, a valóságban – ahogy az ábra mutatja – még sehol sem tartunk. A színesebb, motiváltabb élet ezeknek a betegeknek még mindig csak álom, és nem elég, hogy mindennapjaik sivárak és céltalanok, még emberi jogaikat is megsértik.
Az, hogy az ombudsman két hónapon belül három bentlakásos intézményben is súlyos jogsértéseket tárt fel – és információink szerint a közeljövőben újabb elmarasztaló jelentések látnak majd napvilágot –, egyértelműen rendszerszintű problémát jelez. A Czibere Károly vezette szakállamtitkárság eddigi reakciója azonban finoman szólva sem megnyugtató: sokáig hallgat, a sajtó által kirobbant botrány hatására kelletlenül vizsgálatot indít, aminek eredményét aztán több mint egy hónapig titkolja. Az az érzése az embernek, mintha még mindig szeretnék a dolgot minél kisebbnek láttatni. A megoldáshoz ugyanis nem elég néhány embert elküldeni, és bírságot kiszabni. Az egész rendszert kell megújítani, amihez rengeteg pénz, új épületek, eszközök, és jól megfizetett dolgozók kellenek. A struccpolitika igen veszélyes, hiszen nem pusztán tárgyakról, épületekről van szó, hanem olyan beteg emberekről, akikről az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. Nem lehet tovább takargatni a problémákat: az ajtót valaki kinyitotta, azt visszacsukni már nem lehet.
