Cseresznyéskert

Közhely, hogy időnként érdemes eltávolodni mindennapi valóságunktól, hogy megfelelően becsülni tudjuk azt, mégis visszatérő igazság.

Közhely, hogy időnként érdemes eltávolodni mindennapi valóságunktól, hogy megfelelően becsülni tudjuk azt, mégis visszatérő igazság. Értelmiségi abszurd romantika: néhány évvel ezelőtt jómagam egy XVI. századi palotát járva merengtem el a magyar művelődési házak nagyszerű múltján. A Porcia-palota egy tizenötezer lelket számláló karintiai kisváros, a Dráva melletti Spittal központjában áll, de nem csupán műemléki díszként: található benne néprajzi múzeum, képgaléria, könyvtár, színház, számos hivatal, udvarán pedig minden csütörtökön a helyi termelők árulják a portékáikat. A palota nem csupán földrajzi értelemben a település szíve, programja is túlmutat egy reneszánsz kastély hasznosításán.

Hasonló szerepre hivatottak a magyar művelődési házak is, amelyek történelme több mint száz éve, a millennium idejére nyúlik vissza, s olvasva arról, milyen közösségi igény és kezdeményezés előzte meg egy-egy művelődési ház alapítását, ma is büszkeséggel tölthet el bennünket. Igaz, jó száz évvel ezelőtt a művelődési házak – akárcsak a még régebbi múltra visszatekintő, szintén közösségi kezdeményezésre létrejött olvasókörök – életre hívása mögött a legfőbb szándék az volt, hogy leküzdjék az analfabetizmust, de az iparosok, munkások, bányászok az alapító oklevelekben megfogalmazták a nemzeti öntudat erősítése és a szellemi felemelkedés iránti igényüket is. A kommunista hatalomátvételt, 1949-et az olvasókörök nem élték túl – volt politikai múltjuk, és nehezebben voltak ellenőrizhetők –, a művelődési házak igen, ám a rendszerváltás utáni években a támogatásuk apadni kezdett. Ha a kisebb településeken nem is húzták le mindig a rolót, jelentős részük bálabutikok nélkül nem élt meg volna.

Mint tudjuk, a kultúra tágabb értelemben egy közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát, hétköznapi cselekvéseit, szokásait is meghatározhatja, szűkítve a fogalmat: életminőségünk, az, hogy hogyan bánunk és törődünk egymással, nem kizárólag azon múlik, hogy gyöngyfűzőszakkörbe járunk vagy felolvasóestre, de nem is független attól. Bár a helyi közösségekben tapasztalható válságoknak, a funkcionális analfabetizmus terjedésének összetett okai vannak, ebben mindenképp jelentős szerepet játszik a kultúranélküliség. Az új tudatlanság felszámolására történtek lépések, ilyen többek között az Integrált közösségi és szolgáltató tér program, amelyet 2005-ben az Új Magyarország vidékfejlesztési program keretén belül hirdettek meg, s amely utóbb új lendületet kapott a szolgáltató kulturális intézményrendszer bővítésének kacifántos címszava alatt. E program színhelye, otthona egy-egy művelődési ház.

Hogy a kisközösségi kultúra erősítése finoman szólva sem megy zökkenőmentesen, szinte „természetesnek” mondható, ami nem is baj, amennyiben tudjuk, hol tartunk és merre haladunk. A Magyarország cseresznyéskertjének is hívott, mintegy 1600 lelket számláló Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagykörűn például negyedév alatt kilencven, tizenhét fajta kulturális-közösségi programot kell szervezni az Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér égisze alatt, amire az éves keret kettőszázötvenezer forint. Amennyiben ezt a község nem teljesíti, büntetésre számíthat. Azaz egy évre számolva háromszázhatvan programra jut átlagosan hatszázkilencvenöt forint. Ez talán nem is szorul különösebb kommentárra.

Csehov komédiájának, a Cseresznyéskertnek (eredetileg Meggyeskertnek) torokszorító a befejezése: a gyümölcsfákat kivágják egy olyan világban, ahol az emberi kapcsolatoknál a pénz többet ér. Drámai szempontból kiváló befejezés – egyébként nagyon rossz.