Miért nem kétharmaddal?

Az átlagpolgárnak sem mindegy, kik lesznek a magyar állami földek tulajdonosai.

Több mint százezer gazdának jelent lehetőséget, hogy ősszel elindul az állami földek egy részének értékesítését célzó program. A szaktárca azt állítja, a magánosítás nyílt és átlátható lesz, de garantálható, hogy komoly vitákat gerjeszt majd – ahogyan gerjesztett eddig is. Pedig az eladásra kijelölt mintegy 378 ezer hektár termőterület alig több, mint a mezőgazdasági termőföldek 5 százaléka. Ráadásul szétszórtan és kis parcellákban található, mintegy ötvenezer darabban, s közöttük is csak 35 ezer földrészlet nagyobb három hektárnál. Vagyis egy rendkívül elaprózott szerkezetű földvagyonról van szó, s ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésében igenis van logika. Csakhogy szembemegy a kormány korábbi logikájával.

A termőföld és a víz stratégiai természetű jószágok, értékük az idő előrehaladtával egyre nő – olvashatjuk számtalan, a jövőt és annak várható kataklizmáit taglaló írásban. Ezt a meglátást tükrözi az a szándék is, hogy a földvagyon tulajdonlásának és adásvételének szabályozását a második Orbán-kormány első ciklusában a legmagasabb szinten, vagyis az alaptörvényben rendezték. A termőföld megszerzését, hasznosításának korlátait és feltételeit tehát most sarkalatos törvény határozza meg. Új szabályozás kialakításához ennek megfelelően kétharmados parlamenti többségre lenne szükség. Ehhez képest a most beharangozott földeladás részleteit egy kormányhatározatban intéznék el, ami még akkor is súlyos kérdéseket vet fel, ha nem kérdőjelezzük meg a jogalkotók jó szándékát.

De felmerülnek egyéb kételyek is. Először is miért kell egyáltalán bérleti szerződéssel érintett földeket értékesítenie az államnak? A hosszú távú szerződés és a hosszú távú bevételként kiszámítható bérleti díj miért nem elég vonzó perspektíva? A kormány szerint azért, mert a föld a legjobb kézben a helyben lakó földművesnél lesz. De ki számít majd helyinek? A településen, annak vonzáskörzetében, vagy a megyében élő gazda? Az árverések lebonyolítását ugyanis a megyei jogú városokban tervezik. De miért kell debreceni árverésre mennie mondjuk egy hajdúsámsoni gazdának? Tudjuk persze, hogy a helybeli gazdának elővásárlási joga lesz, akárhol is tartják az árverést – már ha ő ajánlja fel a legmagasabb árat. Csakhogy ez a feltétel már a bérleti pályázatok esetében is adott volt, mégis azt látjuk, hogy az elmúlt években állami földbérlethez jutottak jó, ha harmada volt csak helybéli – ahogyan ezt Ángyán József, az egykori Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára is oly sokszor szóvá tette.

E kérdéseket és az ezekhez hasonlókat lehetne megnyugtatóan rendezni egy parlamenti előterjesztésben, így nagyobb esély lenne a kétharmados döntésre is. Tisztázni kellene azt is, az új tulajdonos mikor adhatja el a földjét: a 2,5 százalékos kamatú hitel – ennyiért vehetnek fel majd kölcsönt a vásárlók – kifizetése, vagy a maximálisan 20 éves futamidejének letelte után. Ez ugyanis nem mindegy. Mint ahogy az sem, ki a földműves. Úgy tűnik ugyanis, hogy már nem a klasszikus „farmer”, hanem egyre inkább a másokat is foglalkoztató nagygazda az – még ha a jogszabály erről is máshogy rendelkezik.

Az egészséges, megfizethető élelmiszerre vágyó átlagpolgárnak sem mindegy, kik lesznek a magyar állami földek tulajdonosai. Mert a befektető már csak olyan, hogyha sokat fektet be, még többet szeretne visszakapni. Az állami földek eladására vonatkozó döntés most ezt a jövőt is előrevetíti.