Mobil kell a rabnak!

Nehéz elképzelni az ágyukon hasaló, lábukkal a levegőben kalimpáló rabokat, amint rokonaikkal csacsognak kedvesen.

Bombaként robbant a napokban a hír, hogy az állam 42 milliárd forintos szerződést kötött a Magyar Telekommal olyan mobiltelefonok beszerzésére, amelyeket a büntetésüket töltő fogvatartottak között akarnak kiosztani valamilyen furcsa, uniós trendre hivatkozva. Később ugyan kiderült: félreértésről van szó, egy ügyintéző véletlenül három nullával többet kanyarított a számsor végére, s így lett a szerény 42 milliós megbízásból 42 milliárdos gigaprojekt. A történet azonban továbbra is bizarr. Nehéz elképzelni az ágyukon hasaló, lábukkal a levegőben kalimpáló rabokat, amint rokonaikkal csacsognak kedvesen. Persze tudom – hiszen megírtuk –, hogy kőkorszaki készülékek lesznek ezek: nem fut rajtuk a pasziánsz, de még a Snake és a Pacman sem, hívni pedig csak azt tudják, akit a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka engedélyezett, ám én csak nem tudok megbarátkozni a mobilozó rabok gondolatával.

A hazai fegyintézetekben jelenleg húszezer körüli fogvatartottat őriznek. A magánzárkának épült cellákban nemritkán hárman szoronganak, a falak vizesek, a levegő áporodott. A büntetés-végrehajtási dolgozók minden erőfeszítése ellenére a rendszer néha középkori állapotokat idéz, amiért aztán az Emberi Jogok Európai Bírósága egyre-másra el is marasztalja hazánkat, milliós kártérítési összegeket ítélve meg adóforintjainkból a fogvatartottaknak. Erre tekintettel egy sor értelmesebb beruházást el tudok képzelni, amelyek olcsóbbá és egészségesebbé tehetnék valamely intézet működését. Telefonálni ugyanis a folyosóról is lehet, amit könnyebb lehallgatni, mint a mobilokat.

De jó, költsük a pénzt a rabokra, hogy érezzék a törődést! Amikor nemrég Tökölön jártam, megismerkedtem egy unortodox módszerrel. A nevelők szerint a jobb agyféltekés rajzolásnak köszönhetően olyan változás indult el a programban részt vevő rabok lelkében, amely komolyan növeli annak az esélyét, hogy egyszer még hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. A szakkörön ugyanis az addig elhanyagolt, lenézett, esetleg a családi hagyományok miatt is bűnözői létre predesztinált fiatalok rájöttek arra: nemcsak rombolni, de alkotni, értéket teremteni is képesek. Hasonló eredményt értek el zenészek a dél-amerikai nyomortelepek gyermekeivel. Vajon hány hasonló, személyiségformáló kurzust lehetne abból a 42 millióból megszervezni? Ötöt? Tízet? Egy biztos: az eredményekről, az élményekről nemcsak mobilon, hanem levélben vagy a folyosói telefonban is be lehet számolni.

És akkor még egy szempont. Annak a szegedi lánynak a bántalmazása után, aki a magyar–kubai barátja miatt kapta a súlyos pofonokat, rengeteg szó esett a smasszerek brutalitásáról. Mindenféle liberális megmondóember használta ki az esetet arra, hogy elmondhassa: minden bv-s tulajdonképpen szadista náci. Ám az valahogy kimaradt a hírekből, milyen feltételekkel kell napról napra biztosítaniuk egy évtizedek óta elhanyagolt és súlyosan túlterhelt rendszer működését. A körülmények miatt a fegyőrök zöme, ahogy én látom, rövid szolgálat után fáradt, fásult emberré válik. Ezen aligha segíthet más, mint a nagyobb megbecsülés. A jobb feltételek ráadásul a válogatást is megkönnyítik – hogy csak a tényleg alkalmasak kerüljenek a bv kötelékébe. Természetesen nem állítom, hogy 42 millió forinttal meg lehetne oldani a nyolcezer fős állomány minden problémáját, a legkiégettebb dolgozók rehabilitációjához viszont kiváló alap lehetett volna. De nem így lett. Mert valakinek valamiért a telefonok mindennél fontosabbak voltak. Hát, jó beszélgetést!