A legtöbben Angela Merkeltől várják a csodát, aki azért kicsit mintha belealudt volna a válságba, majd ezt a tétovaságot a szír menekültek bátorítása utáni visszakozással tetézte. Mutogatnak is rá bőszen, s ki is használják e bizonytalanságot, nem mellesleg épp azok, akik idáig amiatt aggódtak, hogy Németország rátelepszik Európára. Való igaz, az unió motorjának számító Berlin és Párizs e válságban kézbe fogva a gyeplőt, elővezethetne egy átfogó koncepciót, amit persze még el is kell fogadtatni. Ez pedig egymás érdekeinek tekintetbevétele, kompromisszumok és összefogás nélkül nem tűnik biztató vállalkozásnak.
Például azzal a Magyarországgal, amelynek kormánya a szavazatszerző szabadságharc lázában manapság nem csak kiplakátolja kirekesztő törekvéseit, s egy európai iszlám kalifátus képével riogatva hecceli polgárait, akik közül egyre többen a közösségi oldalakon ennek szellemében hirdetik „kereszténységüket”. Nem éppen taktikus lépés az sem, hogy vezető politikusok nevezik tehetetlennek, idiótának azt az EU-t, amelytől a megoldást várják. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió mi magunk vagyunk, s így önmagunkat gyalázzuk. Eközben másokhoz hasonlóan Budapest sem teszi le Brüsszelben azt a bizonyos megoldási tervet, s e helyett inkább a menekültek megállításával, majd hirtelen a célországokra engedésével igyekszik javítani tárgyalási pozícióit. Közben harsog a propaganda, egyre hisztérikusabb állapotba kergetve a társadalmat és az itt rekedt, információ hiányában mind kétségbeesettebb menekülteket.
A világ vezető hírcsatornáin pedig csak peregnek a szürrealisztikus képek, háttérben a Keleti pályaudvarral, s a megoldás még csak nem is körvonalazódik.
