Többet szerepel manapság a vezető tévécsatornákon a Keleti pályaudvar, mint a Parlament, a Lánchíd és a Halászbástya együttvéve. Legfeljebb a röszkei határszakasz veheti fel vele a versenyt.
A vonatokra az aluljáróban váró, az épület előtt tüntető, a Railjeteket megrohamozó, a szögesdrót ellenére elszántan Németországba igyekvő elcsigázott menekültek képe járja be világot. A következő kockákon tekintélyes európai politikusok vázolják a probléma súlyosságát, s fél szemmel a közvélemény-kutatások eredményeit lesve hárítják el a felelősséget. Egymásra mutogatnak, s míg az egyik csendben hajtja tovább a délről és keletről érkező szerencsétlen tömeget, a másik Európa védőbástyájának beállítva országát, plakátokkal és kerítéssel próbálja feltartóztatni ezt a népvándorlást.
Mindezt látva néhány száz kilométerrel odább a fejüket csóválják, s a felelősségről, emberi jogokról beszélnek, majd azonnal elhalkulnak, amikor megérkeznek az országutak vándorai. Ezt az elitet a stílusbeli különbségek ellenére is összeköti, hogy mindannyian hazabeszélnek, s bőszen építik a képletes falakat pártjuk, kormányuk és országuk körül. Egy éppen széteső, problémáit önző politikai hisztériával súlyosbító, egykor szebb napokat látott geopolitikai pólus képei ezek.
Az Európai Unió történetének egyik legsúlyosabb válságát éli. Néhány hónapja még mindenki attól tartott, hogy az összeomló Görögország rántja magával, míg most egy ennél is sötétebb árnyék vetül rá. Az újsütetű népvándorlás, amely súlyos, rettenetesen súlyos probléma, ám ennél is aggasztóbb az a politikai válság, amelyre rávilágít. Az európai elitet a kis Libanonra és a nagyobb, ám nagyhatalomnak aligha nevezhető Törökországra rászakadt menekültek töredéke ejti kétségbe és fordítja egymás ellen. Pillanatok alatt oda a szolidaritás, a közös értékek, s kidudorodnak a pőre érdekek, a populizmus, amely a legalantasabb érzésekre alapozva egyre inkább a felszínre hozza az emberben rejlő állatot. Most az a kérdés, ki tud ennek megálljt parancsolni.