Családi ügyek

Senki sem szeretné, ha a kilakoltatások és a romos lakások országává válna hazánk.

Még a gyilkosság is elévül egyszer, de a hiteltartozás, úgy látszik, szinte soha: szeptember közepe óta újra adósok tízezreit fenyegeti a kilakoltatás réme. Mintha nem is lett volna idén nagyszabású forintosítás és banki elszámoltatás, amelyek révén kevesebb mint tízezerre olvadt a devizahiteles-szerződések száma a néhány évvel ezelőtti több mint 700 ezerről. Pedig szakértők régóta figyelmeztettek, hogy az eddigi mentőcsomagok csak a devizahitelek problémáját szüntették meg, de nem az adósokét.

Ma is legalább félmillióan vannak azok, akik ingatlanhitel- és közműtartozás miatt 90 napon túli fizetési késedelembe estek. Ellenük a bankok október közepétől elindíthatják a végrehajtásokat – az más kérdés, hogy december elsejéig, a szokásos téli kilakoltatási moratórium kezdetéig aligha tudnak a végére járni –, és a kormánynak csak két ötlete van a rászorultak megsegítésére. Az egyik a kilakoltatás küszöbére jutott családok lakásait évek óta felvásárló Nemzeti Eszközkezelő, a másik a szeptember elseje óta élő családi csődvédelem. Ám mindkettő bevallottan szerény célokat tűz ki: az évek óta működő eszközkezelő legfeljebb 35 ezer családon tud segíteni, a csődvédelem pedig 25 ezer reménytelen adósnak lehet megoldás. Ám az utóbbi szigorú belépési feltételeit elnézve – miközben semmi garancia nincs arra, hogy az adós a végén ne veszítse el a lakását –, az sem lenne csoda, ha még ennyien sem kérnének belőle. Az első néhány hétben, a kilakoltatás réme ellenére egyetlen adós sem kezdeményezte az eljárást, s két hete még mindössze ötszázan jutottak el egyáltalán az érdeklődésig. Azóta „ugrásszerű” javulás állt be az adatokban: az igazságügyi tárca a minap már arról számolt be, hogy tízezrek érdeklődnek, és ötszáz család kérte a csődeljárást. Csak aztán nehogy kiderüljön, hogy szinte egy se jut el a végleges szerződéskötésig.

A családi csőd népszerűtlenségének oka önmagában keresendő. A bevezetését évek óta szívügyének tekintő kereszténydemokrata párt ugyanis – az érdekvédők javaslata ellenére – az adós számára hosszadalmas és kínos folyamatot jelentő kontinentális modellt választotta az angolszász országok gyakorlata helyett, amely már egy év után engedné a tiszta lappal indulást. Szerencsére még nem késő javítani a családi csődvédelmen – állítja a Habitat for Humanity civil szervezet, amely a feltételek ésszerű lazítása mellett megoldásként egy átfogó lakáspolitikai koncepció kidolgozását is sürgeti. Soha ilyen kevés ingatlan nem épült ugyanis Magyarországon, mint az elmúlt években, miközben az otthonok 70 százaléka felújításra szorul. A mostani évi 7-8 ezerrel szemben évente 40-43 ezer új lakás átadására lenne szükség, és ebből ötezernek bérlakásnak kellene lennie – állítja a szakma. Bár a magyarok korábban szinte természetellenesen ragaszkodtak az ingatlan tulajdonlásához, ma már szép számmal vannak, akik szívesen laknának bérlakásban. Egyre kevesebb család engedheti meg magának ugyanis a saját otthon luxusát. Egy bérlakásprogramba azonban az államnak is be kellene szállnia: számítások szerint ehhez évi 40 milliárd forint kormányzati támogatásra lenne szükség, akár uniós forrásból is. Eddig az államnál süket fülekre talált minden ilyen javaslat, de némi fordulatot jelenthet, hogy Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter egy tegnapi konferencián már a lakásépítések támogatásának szükségességéről szólt. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter pedig a hét elején említette meg, hogy mérlegelik a lakásépítések áfájának csökkentését. Remélhetőleg nem tart túl sokáig a mérlegelés, hiszen senki sem szeretné, ha a kilakoltatások és a romos lakások országává válna hazánk.