Két ok azért sejthető, bár egyik sem ad magyarázatot a sötét múltat idéző eljárásra. Az egyik a vízügyi és építőipari lobbi ereje, előbbi súlyt szeretne szerezni magának, utóbbi meg pénzt. A másik tényező a diplomácia lehet, az a stratégia, hogy Szlovákiával legyenek közös sikertörténeteink például az energetika vagy a migráció kezelésének területén, még ha közben olyan ügyek, mint a magyarság alapvető jogai vagy a Duna, háttérbe szorulnak is. Hogy értsük a tétet: az ügyet jól ismerő környezetvédők szerint ha megállapodunk Pozsonnyal, olyan építkezések kezdődhetnek, amelyek révén immár technikailag is kivitelezhetetlen lesz, hogy az adott folyószakaszon Magyarország megkapja a neki járó ötvenszázaléknyi vízmennyiséget, szemben a mostani kevesebb mint húsz százalékkal.
A politikusok persze tudják, a társadalom immár hosszú ideje csak akkor mozdul meg, ha saját bőrén érez valamilyen veszteséget, esetleg ha valamelyik vezér csatába hív. Eluralkodott a közöny: mit nekünk vízlépcső, kit érdekel a Szigetköz élővilága? A sajtó többsége csak a slágertémákra ugrik, a politikailag valamennyire mégis aktív emberek jelentős része meg annyira elfogult, hogy barát-ellenség felismerő rendszerével minden építő kritikát, jó szándékú megjegyzést is kedves vezetője elleni támadásnak érzékel, bármely oldalon. Pedig a víz szalad, a következményeket pedig nem ússzuk meg szárazon.
