Közöny

Végigfut a hideg a hátamon még ma is, ha a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerre gondolok.

Végigfut a hideg a hátamon még ma is, ha a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerre gondolok, s nem csak azért, mert még gyerekként az épülő gátról beleestem a decemberi Dunába. Elég hűs volt a víz, de utólag legalább elmondhatom, hogy igazán átérzem a problémát. Azt, hogy kell-e a nagy folyó magyarországi szakaszára vízlépcsőrendszert építeni, legföljebb sejtem. Sejtem, hogy nem, s hogy azoknak lehet igazuk, akik szerint a természetet kisebb mértékben megbolygató beavatkozással is szavatolni lehet a medermélységet, a hajózási útvonalak biztonságát. És igazuk van azoknak is, akik szerint a bősi erőmű jelen formájában kizárólag északi szomszédunknak, a Dunát önkényesen elterelő Szlovákiának kedvez.

Bős szelleme pedig tovább kísért; ami most a Duna szigetközi szakaszával kapcsolatban készülődik, az két dologban is nagyon hasonlít a nyolcvanas évekre. A tervezett megállapodás ismét csak Magyarország érdekeivel ellentétes, az egyezkedés pedig titokban zajlik. Ahogy az igazságügyi miniszternek címzett jelentésben a tárgyalásokat vezető magyar illetékes fogalmazott: „a kérdéskört a lehető legkisebb nyilvánosság mellett kell megpróbálni lezárni.”

Politikai vezetőink (a miniszterelnök is) gyakran hivatkoznak arra, hogy ha nem tetszik az embereknek, amit csinálnak, akkor a következő választáson másra szavaznak. Ez a megállapítás azonban nemcsak az alternatíva hiánya miatt sántít, hanem mert a négyéves cikluson belül születő döntések egy része jóval hosszabb időre is kihat. Az államfő szívügyének számító, ám kormányzati szinten immár teljesen semmibe vett környezetügy mindenképpen az emberöltőkre kiható döntések terepe.

Amikor civilek, környezetvédők, ellenzékiek tiltakoznak például a paksi bővítés ellen, meglehet, tévúton járnak. De amikor azt harsogják, hogy nem folyt szakmai vita, a döntésekbe nagyon szűk kör szólhatott csak bele, és olyan adatokat is titkosított a kormányzat, amelyeket megismerhetne a közvélemény, akkor azért mégiscsak igazuk van a kritikusoknak. A Szigetköz esetében még inkább érthetetlen, mire a nagy titkolózás!

Két ok azért sejthető, bár egyik sem ad magyarázatot a sötét múltat idéző eljárásra. Az egyik a vízügyi és építőipari lobbi ereje, előbbi súlyt szeretne szerezni magának, utóbbi meg pénzt. A másik tényező a diplomácia lehet, az a stratégia, hogy Szlovákiával legyenek közös sikertörténeteink például az energetika vagy a migráció kezelésének területén, még ha közben olyan ügyek, mint a magyarság alapvető jogai vagy a Duna, háttérbe szorulnak is. Hogy értsük a tétet: az ügyet jól ismerő környezetvédők szerint ha megállapodunk Pozsonnyal, olyan építkezések kezdődhetnek, amelyek révén immár technikailag is kivitelezhetetlen lesz, hogy az adott folyószakaszon Magyarország megkapja a neki járó ötvenszázaléknyi vízmennyiséget, szemben a mostani kevesebb mint húsz százalékkal.

A politikusok persze tudják, a társadalom immár hosszú ideje csak akkor mozdul meg, ha saját bőrén érez valamilyen veszteséget, esetleg ha valamelyik vezér csatába hív. Eluralkodott a közöny: mit nekünk vízlépcső, kit érdekel a Szigetköz élővilága? A sajtó többsége csak a slágertémákra ugrik, a politikailag valamennyire mégis aktív emberek jelentős része meg annyira elfogult, hogy barát-ellenség felismerő rendszerével minden építő kritikát, jó szándékú megjegyzést is kedves vezetője elleni támadásnak érzékel, bármely oldalon. Pedig a víz szalad, a következményeket pedig nem ússzuk meg szárazon.