Kusza frontvonalak

A szíriai helyzetet látva jogos kérdés, hogy az egymással is szemben álló hatalmak képesek-e összefogni.

Drámai hangú tudósításokban ecseteli az orosz bombázások következményeit a nyugati sajtó. Égő romok, sebesült gyerekek, megrettent civilek a vágóképeken, amelyek bizony nemegyszer még azelőtt készültek, hogy az orosz Szuhojok megjelentek volna Szíria egén.

A következő snittben Obamától Hollande-on át Cameronig politikusok sora aggódik amiatt, hogy Moszkva nem csupán az Iszlám Állam állásait támadja, hanem Aszad egységeinek kivételével válogatás nélkül mindenkit. Persze, ha átkapcsolunk az orosz RT-re, akkor sorjáznak a sebészeti pontossággal végrehajtott csapásokról szóló tudósítások, megszólalnak azok a nyugati politikusok is, akik szerint Oroszországnak az állóvizet felkavaró határozott fellépése esélyt ad a rendezésre, s a bírálatokra adott megfellebbezhetetlen ellenérvként a kunduzi kórházat ért amerikai bombatalálat képei.

Az információs térben is érezhetően felfokozott hangulat mindennél jobban érzékelteti a világpolitika felpezsdülését, a megnövekedett téteket, Oroszország kitörését az elszigeteltségből, s a globális fellépése láttán támadt nyugati zavarodottságot.

Azt nyilván az elmúlt napok híradásaiban sűrűn felvillanó, sokszor szándékosan sokkoló képek ellenére is mindenki tudja, hogy Szíriában nem most kezdődött, hanem immár ötödik éve folyik a háború. Ha más nem is, a dzsihadisták lefejezős videói vagy az évezredes műemlékek felrobbantásáról a világot bejáró képek elérték az ingerküszöböt. Arról valószínűleg már jóval kevesebben értesültek, hogy a most álszent módon az orosz fellépésen szörnyülködő Amerika egy koalíció élén közel egy éve bombázza az Iszlám Állam állásait.

Persze az is lehet, hogy csak a sivatagot, mert ezen hosszú idő alatt oly sok sikerről nem számolhatott be a világsajtó. De arról sem nagyon hallhattunk a főáramlati médiában, hogy a terrorizmus ellen állítólag oly elkötelezetten fellépő hatalmak miért nem találtak el egyetlen olajfinomítót sem, s tényleg a dzsihadisták megtörése-e az első számú cél. S ha igen, akkor miért segíti Törökország vagy Izrael az Iszlám Állam olajexportját? Miért támogatja pénzzel az amerikai szövetség egyik oszlopos tagja, Szaúd-Arábia a terroristákat? A magukat nagy nehezen a bombázásokra rávevő törökök miért támadják jóval intenzívebben ősi ellenségük, az egyébként az Iszlám Állam ellen harcoló kurdok állásait, mint magukat a dzsihadistákat?

De azon is el lehetett volna merengeni, hogy miért támogatja az Egyesült Államok a kurdok mellett az iszlamistákkal szemben a szárazföldön egyedül harcoló Aszad-kormánnyal szemben álló lázadókat, ha tényleg az Iszlám Állam az első számú ellenfél?

S e sort még folytathatnánk, de enélkül is egyértelmű, hogy álszent a szíriai elnök melletti, a vele szemben álló erőket válogatás nélkül támadó orosz fellépés miatti aggódás. Moszkva ugyanis másokhoz hasonlóan a saját érdekeiből indul ki, amelyek között éppúgy ott van az Iszlám Állam megtörése, mint – nem mellesleg ezzel összefüggésben – Aszad pozícióinak erősítése. E kiállással a Kreml nemcsak régióbeli befolyásának megőrzését tartja szem előtt, de a szuverenitás elvét erősítendő azt is tudatosítani kívánja minden – egyébként a jog nevében gyakran krokodilkönnyeket hullató – szereplőben, hogy a legitim hatalmat sehol nem lehet kívülről megdönteni.

Az összekuszálódott szíriai frontvonalakat és a sűrűsödő feszültséget látva ezután joggal merülhet fel bárkiben, hogy a közvetett módon egymással is szemben álló hatalmak képesek lesznek-e az összefogásra. Taktikai értelemben, időlegesen a kemény szavak ellenére sem lehet ezt kizárni, míg azt talán biztosan, hogy egymással bonyolódjanak háborúba.