De azon is el lehetett volna merengeni, hogy miért támogatja az Egyesült Államok a kurdok mellett az iszlamistákkal szemben a szárazföldön egyedül harcoló Aszad-kormánnyal szemben álló lázadókat, ha tényleg az Iszlám Állam az első számú ellenfél?
S e sort még folytathatnánk, de enélkül is egyértelmű, hogy álszent a szíriai elnök melletti, a vele szemben álló erőket válogatás nélkül támadó orosz fellépés miatti aggódás. Moszkva ugyanis másokhoz hasonlóan a saját érdekeiből indul ki, amelyek között éppúgy ott van az Iszlám Állam megtörése, mint – nem mellesleg ezzel összefüggésben – Aszad pozícióinak erősítése. E kiállással a Kreml nemcsak régióbeli befolyásának megőrzését tartja szem előtt, de a szuverenitás elvét erősítendő azt is tudatosítani kívánja minden – egyébként a jog nevében gyakran krokodilkönnyeket hullató – szereplőben, hogy a legitim hatalmat sehol nem lehet kívülről megdönteni.
Az összekuszálódott szíriai frontvonalakat és a sűrűsödő feszültséget látva ezután joggal merülhet fel bárkiben, hogy a közvetett módon egymással is szemben álló hatalmak képesek lesznek-e az összefogásra. Taktikai értelemben, időlegesen a kemény szavak ellenére sem lehet ezt kizárni, míg azt talán biztosan, hogy egymással bonyolódjanak háborúba.
