A török játszma

Erdogan pártja megnyerte a választást, és ezzel egy időben ő oszthatja a lapokat.

Bejött Recep Tayyip Erdogan török elnök számítása. Júniusban még egyértelmű volt a szavazók üzenete: nem akarnak teljhatalmat adni az utóbbi tizenhárom év sikercsapatának, az iszlamista konzervatív Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP). Akkor úgy tűnt, az AKP részéről stratégiai hibának bizonyult meglebegtetni hívei előtt az elnöki jogkörök megerősítésének tervét, amivel Erdogan újra egy kézbe vehette volna az ország irányítását. Koalíciós partner híján, s az abszolút többséghez elegendő felhatalmazás nélkül a török államfő úgy gondolta, nem az addigi ellenzéknek kellene esélyt adni a kormányalakításra, inkább a népet kell újra megkérdezni, biztos-e abban, hogy helyesen döntött. Az előre hozott választások kampányában aztán újabb terrorhullám indult Törökországban, kiújultak a Kurdisztáni Munkáspárt és a török állam összecsapásai, s hirtelen Erdogan lépett elő az ország, a nemzet védelmezőjének szerepében, ami a legjobban áll neki.

A mély megosztottságot aligha számolja fel a mostani magabiztos – de az alkotmányozói többséget, azaz az elnöki jogkörök tervezett kiterjesztését nem biztosító – AKP-győzelem Törökországban, a politikai stabilitás viszont garantált. Ez pedig Erdoganékon kívül az öreg kontinensen is megnyugvást hozott. A menekültválsággal küzdő Európai Unió vezetői ugyanis reménykedő tekintetüket Ankarára szegezik. Meg tudja-e gátolni valahogyan Törökország a migránshullámot? Rávehető-e valamilyen módon Ankara arra, hogy határozott lépéseket tegyen a menedékkérők útnak indulása ellen? Korai ma még e kérdésekre válaszokat keresni, de legalább a tárgyaló fél felhatalmazásához nem fér kétség, nincs ok kiszámíthatatlan török belpolitikai mozgásoktól tartani az egyeztetések alatt.

Erdogan pártja megnyerte a választást, és ezzel egy időben ő oszthatja a lapokat a menekültválság miatt óriási bajban lévő Európai Uniónak. Brüsszelből, Berlinből, Párizsból nem érkeztek ugyan lelkes üdvözlő táviratok Ankarába a választási siker után, de érdekes módon mély európai csend övezte a huszonkét török médiacég elleni rendőrségi fellépést, és számos ellenzéki újságíró minapi letartóztatását. A politikai rendelésre indított akció után ideiglenes megbízottakat neveztek ki a sajtótermékek élére, a korábban Erdogannal kritikus lapok két nappal a választások előtt már kormánypárti címlapokkal jelentek meg. Az AKP az utóbbi három hónapban kimutatta a foga fehérjét a demokráciát illetően, de határozottan szembeszállt az országot kívülről és belülről támadókkal. Hozta klasszikus illiberális formáját, s az egyre brutálisabb terrortámadások miatt dühös törökök többsége egyetértően bólogatott mindehhez.

Nem tett másként Angela Merkel sem. A német kancellár a választási kampány célegyenesében Ankarába látogatott, amivel világossá tette, hogy Berlin számára Erdoganék megbízható tárgyalópartnernek számítanak. Tény, a menekültügy kezelésében nincs megoldás Törökország nélkül. Ankara már jó ideje jelezte európai partnereinek, hogy a helyzet súlyos, s az uniós országok elkeserítő szűklátókörűségét mutatja, hogy csak akkor vették komolyan a migránskérdést, amikor a tömeges vonulás megállíthatatlanul elindult. Az Európa nyugati felében eddig pokolra kívánt Erdogan-féle vezetés most rövid időn belül vízumliberalizációról egyezhet meg Brüsszellel, s ez vélhetően csak a kezdet. Indulhat a nagy menekültügyi alkudozás. Mint a bazárban.