Csak károgás?

Ma még kevesen érzik a párizsi klímacsúcs valódi súlyát.

Ma még kevesen érzik a párizsi klímacsúcs valódi súlyát. A tegnap kezdődött és december 11-ig tartó konferencia jelentőségét csak gyermekeink és unokáink fogják fölismerni, de ha mi most hibázunk, nekik már késő lesz jóvátenni, amit elrontottunk. Nagy szavak ezek, tudom, beszéljenek hát a számok is.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség szerint a légszennyezés jelenti a legnagyobb környezeti eredetű egészségkárosító kockázatot Európában, ahol több mint 430 ezer ember idő előtti halálát okozza, míg a Nature magazinban megjelent becslések szerint Kínában évente mintegy 2,5 millió ember veszti életét ugyanezen ok miatt. A katasztrófák kockázatainak vizsgálatával és csökkentésével foglalkozó ENSZ-hatóság a közelmúltban rámutatott: 1995, az első klímakonferencia óta több mint négymilliárdan sérültek meg, váltak hajléktalanná vagy szorultak segélyszervezetek támogatására időjárás okozta katasztrófák miatt, több mint hatszázezren pedig életüket vesztették; a pusztító viharok és a globális felmelegedés között tehát egyértelmű összefüggés van. Szintén az Egyesült Nemzetek Szervezete, illetve annak környezeti programja adta hírül, hogy Földünk 1850 óta 0,8 Celsius-fokot melegedett, s a század végére ez elérheti a 2,7-3,5 fokot is. Ha csak két fok lesz a különbség 2100-ban, akkor is 4200 milliárd dollár kár éri majd évente a világgazdaságot – és akkor még nem beszéltünk az elvesztett emberi életek pénzben kifejezhetetlen értékéről!

E baljóslatok nem „unatkozó” természetvédőktől származnak, hanem vezető tudósaink kutatási eredményeinek szintéziseként jöttek létre. Persze, mint mindent, ezen állításokat is meg lehet kérdőjelezni, de ne feledjük: az érdemi vitának csaknem olyan szigorú szabályai vannak, mint a tudományosságnak. Ha csak ebből indulunk ki, akár optimisták is lehetnénk, hisz épeszű politikus nem söpörheti le az asztalán heverő szakértői véleményeket. Különösen nem akkor, ha egy kérdésben olyan széles körű egyetértés mutatkozik, mint amilyet az éghajlatváltozás és az emberi tevékenység kapcsolatának megítélésében láthatunk. Ám a mindennapok tapasztalatai okkal-joggal tesznek sokakat nyugtalanná.

Bár a Sintra, egy finn kutatóintézet szakemberei szerint a bevált nemzeti emisszió-csökkentési stratégiák világméretű alkalmazásával 25 százalékkal lehetne leszorítani az üvegházhatású gázok kibocsátását 2030-ra, ám kevés jel utal arra, hogy a hangzatos ígéreteknél messzebbre jutunk. Hisz a politikai gondolkodásban jobbára csak a máról holnapra szavazatra váltható akciók és a rövid távú gazdasági érdekek nyomnak valamit a latban.

Egyébként a félmegoldások is rendkívül népszerűek. Erre meglepő példa a környezettudatosságban jóval előttünk járónak gondolt Németország, amely eldöntötte, záros határidőn belül lekapcsolja összes atomerőművét. Ám a programot nem hangolták össze tökéletesen a megújuló energiaforrások kiaknázásával. Az ország áramigényének jó részét ugyanis átmenetileg az olcsó és szennyező lignit és fekete kőszén égetésének fokozásával elégítették ki. 2013-ban ebből fedezték áramszükségletük 45 százalékát (míg 12-t földgázból és kőolajból, 15-öt nukleáris energiából, a negyedét pedig a megújuló energiából). De hivatkozhatnánk arra is, hogy a világ számos pontján széles mosollyal pózolnak a politikusok egy-egy elektromos autók számára létrehozott töltőállomás átadásánál, viszont addig még nem jutottak el, hogy ténylegesen segítsék a zéró emissziós járművek elterjedését.

Párizs tehát könnyen közös jövőnk temetőjévé válhat. Csak remélni tudom, hogy tíz nap múlva majd mindenki a fejemre olvassa: alaptalanul károgtál!