Fellépés a terror ellen

Az úgynevezett arab tavasz visszafordíthatatlan folyamatokat indított el és elviselhetetlen állapotokat teremtett.

Nem lenne hiteles azzal áltatni magunkat, hogy az Európát sújtó, szalafista színezetű terrorizmussal és terrorveszéllyel kizárólag belbiztonsági és határőrizeti erőfeszítések révén sikerrel meg lehet küzdeni. Ha a múlt háborúiban sokat tapasztalt és szenvedett (kontinentális) európaiak zsigerileg irtóznak is a tengerentúli katonai intervencióktól, most – a párizsi és a sínai merényletek után – olyan helyzettel szembesülnek, amely sürgős cselekvést kíván ott is, ahol kinevelték az idáig elérő fenyegetést. Jól átgondolt, óvatos, ugyanakkor az erőforrásokkal nem spóroló módon, határozottan fel kell lépni mindenekelőtt Szíriában, Irakban és Líbiában, ahol az Iszlám Állam névvel illetett ellenség területi foglalásai, súlypontjai elhelyezkednek. A legeslegutolsó, amit megengedhetünk magunknak, hogy egy ilyen amőbaszerűen alakot váltó torzszülöttnek ehhez hasonló hátországa legyen – hiszen még akkor is rendkívül veszélyes, ha diaszpóralétből kiindulva kell végrehajtania támadásait.

Rossz ezt kimondani, de ha 2011 előtt még lett is volna olyan pillanat, amikor az Egyesült Államok vezette nyugati katonai intervenció egyszerű feladása a viszonylagos stabilitás visszatértéhez vezethetett volna a Közel-Keleten, addig azóta már nincs erre kilátás. Míg az iraki állam felszámolása egy olyan seb volt, melynél joggal lehetett reménykedni az öngyógyulásban – még ha az más formákat, új entitásokat is eredményezett volna –, addig a térségi államok sorozatos felforgatása, ellehetetlenítése, az úgynevezett arab tavasz visszafordíthatatlan folyamatokat indított el és elviselhetetlen állapotokat teremtett. A Moammer Kadhafi által fémjelzett líbiai rezsim Amerika által „hátulról vezetett”, a NATO részéről történt szétbombázása fontos mérföldkő volt a stratégiai irracionalitás önpusztító útján, melyen behunyt szemmel magabiztosan menetel a nyugat-európai politikai liberalizmus. Hasonlóan gigászi hiba volt nem szembeszegülni azokkal az erőfeszítésekkel, melyekkel Amerika és térségi szunnita szövetségesei (mindenekelőtt az autoriter olajmonarchiák) a „mérsékelt erők” támogatásával kis híján felszámolták a szíriai államot. Teret nyitva az úgynevezett kalifátusnak, és ezzel látványosan elejét véve – emlékezzünk csak a Moszult is bevevő villámháborúra – az iraki stabilizációnak is.

Az aktuális biztonsági helyzetből fakadó beavatkozási kényszer és a militáns iszlamizmust megkerülhetetlen tényezővé emelő előzmények és felelősök azonosítása egyszerre kell, hogy az európai válaszadás mikéntjét meghatározzák. Akármelyiket is tussoljuk el, a reakció taktikai szintű, ezáltal hosszú távon hatástalan marad vagy kontraproduktív lesz. Csak a stratégiai megközelítéstől remélhet a kontinens kielégítő eredményeket. Magyarán azt, hogy ne legyen fizikai létében odahaza fenyegetve, ne kelljen rettegve koncertre menni, vagy éppen repülőre ülni egy mediterrán nyaralásra tartva; másodsorban pedig azt, hogy elapadjon a közvetett és közvetlen veszélyeket egyaránt hordozó migránsáradat.

Mindebből nyilvánvaló lépések fakadnak. Európának csak az elfogadható állami lét helyreállításának potenciálját hordozó szereplők támogatásával szabad foglalkoznia, és mindenféle hagymázas, „mérsékeltnek” hazudott szélsőséges csoportok útján demokráciát teremtő elgondolást el kell vetnie; nem szabad tovább azzal áltatnia magát, hogy csak az ezzel kísérletező Egyesült Államok és említett, tekintélyelvű vazallusai lehetnek a hasznos szövetségesei. Kezdeményezni kell, nagy levegőt venni, és keresni Törökország, Irán és Oroszország partnerségét is.