Önsorsrontás

Miért keres ötször annyit egy osztrák orvos, mint egy magyar, noha mindketten pont ugyanazt a munkát végzik?

Miért keres ötször annyit egy osztrák orvos, mint egy magyar, noha mindketten pont ugyanazt a munkát végzik? Sőt, szinte bármilyen szakmában hasonlóan nagyok a különbségek az itthoni és a külföldi keresetek között. Ám huszonöt évvel a rendszerváltozás és tizenegy évvel az uniós csatlakozás után sem sikerült felzárkóztatni a magyar béreket a nyugati színvonalra. Sőt, az utóbbi években lemaradtunk a környező, hasonló fejlettségű országokhoz képest is, miközben az általunk ténylegesen érzékelhető árak felnőttek a nyugati szint kétharmadára.

Mindannyian érezzük ennek igazságtalanságát – ezért is tervez külföldi munkát a frissen végzett egyetemisták, főiskolások harmada –, és sokan joggal mondogatják, hogy ennél keményebben már nemigen tudnának dolgozni. És joggal háborodnak fel azon is, amikor egyes közgazdászok azt állítják, hogy ennyire „bénák” vagyunk, ennyit érdemlünk, és kész. E szakemberek azonban nem veszik figyelembe azt, hogy az elmúlt negyedszázadban azért sem tudtunk előrelépni bérkérdésben, mert az éppen regnáló kormányok megfelelő gazdaságpolitika hiányában kiárusították az országot. Évtizedes adómentességet adtak a betelepülő kereskedelmi láncoknak, majd a bank- és az energiaszektor kiárusításával rontottak tovább a magyar gazdaság kilátásain. Valóságos önsorsrontásnak tűnik, hogy eközben egyre kevesebbet fordítottak a termelékenységet, így a béreket előnyösen befolyásoló oktatásra és a kutatás-fejlesztésre. Ma is csak a GDP arányában alig valamivel 4, illetve 1 százalék fölött alakulnak e kiadások, miközben más, szerencsésebb országokban ez 6-7, illetve 3 százalékot tesz ki.

A folyamatot a 2010 óta regnáló Orbán-kormány sem akarja megfordítani, amelynek alapvető problémája, hogy kizárólag az alkatrészgyártásban, az összeszerelésben és az erre épülő exportorientált gazdaságpolitikában látja az ország boldogulásának kulcsát. Evégett adó- és egyéb kedvezményekkel csábítják ide a multinacionális cégeket; ezek termelési láncukból olyan tevékenységeket telepítenek ide, amelyekért alacsonyabb béreket fizethetnek. Szívük joga, egy kapitalista cég a profitszempontok alapján dönti el, hogy Közép- vagy Kelet-Európán belül hová viszi valamelyik alacsony hozzáadott értéket előállító üzemét. Sokkal nagyobb baj, hogy ezt megengedjük, sőt, hogy ezért verseng a kormány: csupán az idetelepült autógyáraknak – amelyek közül az Audi és a Mercedes röpke 900 milliárd forintot vitt ki osztalékként az utóbbi néhány évben – közel 70 milliárd forint állami támogatást adott, többek között munkahelyteremtésre. Vagyis állami pénz segítségével konzerváljuk az alacsony bérszínvonalat. Eközben a magyar tulajdonú vállalkozások fuldokolnak a foglalkoztatásra nehezedő egyéb közterhek miatt, amelyeknek mérséklése szóba sem kerül. Mert a magyar gazdasági teljesítményt a valóságtól elrugaszkodottan jelző GDP, valamint az ehhez viszonyított és vállalt gazdasági mutatók ezt nem engedik meg. Így áldozza fel a magyar gazdaság jövőjét a statisztika oltárán az önmagáért való gazdaságpolitika, amely akadálya a bérek uniós szinthez való fölzárkóztatásának, egy boldogabb társadalom kialakulásának.

A rendszerváltozás utáni magyar valóságból látványosan hiányzik még egy fontos elem, amely a nyugatiaknak fontos része: az érdemi szakszervezeti háló. Ahol óriási tagsággal rendelkező érdekvédelmi szervezetek állnak szemben a cégekkel. Pedig már idehaza is érezhetően fogy a türelem bérkérdésben. Mikor jutunk el végre odáig, hogy ne kelljen nyugatra menni boldogulni, s hogy végre a valós értékén kezelt és megérdemelt fizetésnek megfelelő összeget kapják meg a magyarok is a munkájukért?