Megvásárolt biztonság

Saját gyengeségét leplezendő, az EU most Törökországba veti minden reményét.

Bajban van Európa. Előbb a jólétét féltve homokba dugta a fejét, abban bízva, hogy a probléma valahogy csak megoldódik. Nem volt azonban szerencséje, hiszen a szegénység és a háború elől menekülők éppen ezt a bizonytalanságot érezték meg, s zúdultak rá minden eddiginél nagyobb tömegben e gazdag, ám tehetetlen térségre. Aztán még mindig a kényelmi szempontokat követve álmegoldásokkal kísérletezett az „öreg hölgy”, majd kapkodni kezdett, megindult az egymásra mutogatás, az erődépítés, egyre inkább a háttérbe szorultak a nemrég még oly büszkén emlegetett értékek. Legutóbb megszületett a gazdagokra ilyenkor jellemző megoldás, önző módon pénzen próbáljuk megvenni a biztonságot. Ebben egyetértenek a jólétük miatt aggódók éppúgy, mint a szuverenitásukat hol az Európai Uniótól, hol pedig az iszlámtól féltők.

Saját gyengeségét, cselekvésképtelenségét leplezendő, az Európai Unió most Törökországba veti minden reményét. Pénzt, vízummentességet és a közeli tagság perspektíváját ajánlva Brüszszel most Ankarára testálja saját feladatát, az uniós határok védelmét. Közben persze szabadkozik, hogy nem egy egyszerű, menekülteket a pénzért alkuról van szó. Pedig igen. Sőt, a sort folytathatnánk, hiszen az emberi jogokra oly kényes Nyugat most kényelemből és teszetoszaságból olyan országot ölel a keblére, amely ilyen „apróságokkal” finoman szólva sem törődik. De sebaj! Most mindenki elégedett és boldog. Az Erdogan illiberális rendszerére példaként tekintők, ám most némi ellentmondásba keveredve vadul az iszlámot ostorozók és a már az illiberalizmus kifejezésre is tüzet okádók egyaránt. Az önzés és a tehetetlenség ugyanis felülír mindent. A kétségbeesés azt is elhomályosítja, hogy a török uniós tagság valamikor az integrációt gyengítő amerikai projektként indult, de a tapasztalat is azt mutatja, ennél jóval kisebb és kevésbé problémás országok is megakadtak Brüsszel torkán. Bár a Brüszszel és Ankara között megköttetett alkut halálos ölelésként értékelő német sajtó figyelmeztetett a veszélyekre, érezhetően gyengül a törököket aztán nagyon jól ismerő Berlin realitásérzéke is.

Törökország – ha éppen nem az őt is sújtó terrorral néz szembe, mint tegnap – eközben dörzsöli a markát. Nem véletlenül, hiszen kiszolgáltatottan kuncsorog a kegyeiért az őt évtizedek óta előszobáztató Európai Unió és hagyományos partnere, a most a szíriai rendezésben Oroszország ellensúlyát benne látó Egyesült Államok. Most minden kérése teljesülhet, a rendszer bűneit sem rója fel az értékekre egyébként oly kényes Európa, mint ahogy azzal kapcsolatosan is óvatos mindenki, hogy milyen módszerekkel ad nyomatékot Ankara regionális érdekeinek.

Pillanatnyilag úgy látszik, Ankara megoldja Európa legnagyobb problémáját, a migránsok tömege által gerjesztett válságot. Leszbosz szigete például már üres, de aki el akar jutni az ígéret földjére, Németországba, annak már valódi akadálypályán kell áthámoznia magát. A mindenkit érintő kvóták kérdése is háttérbe szorult. Nem igazán érthető tehát, hogy itthon miért folyik hatalmas hévvel még most is az aláírások gyűjtése. Mit hozhat hosszú távon, ha teljesen kivonjuk magunkat e kérdés közös megoldásából? A magyar kormány eleinte sokak szemében meredeknek tűnő lépése mára nemcsak megértésre talált, de Közép-Európa határozottan fel is sorakozott mögé. A helyzet azonban ha lassan is, ám változik, s nem lehet leragadni az örökös szabadságharcnál. Hacsak nem az a cél, hogy a kormányzó párt népszerűsége putyini magasságokba emelkedjen. Csakhogy ehhez nem elég a virtuális szabadságharc, a valódiból pedig aligha kér bárki is.