Törökország – ha éppen nem az őt is sújtó terrorral néz szembe, mint tegnap – eközben dörzsöli a markát. Nem véletlenül, hiszen kiszolgáltatottan kuncsorog a kegyeiért az őt évtizedek óta előszobáztató Európai Unió és hagyományos partnere, a most a szíriai rendezésben Oroszország ellensúlyát benne látó Egyesült Államok. Most minden kérése teljesülhet, a rendszer bűneit sem rója fel az értékekre egyébként oly kényes Európa, mint ahogy azzal kapcsolatosan is óvatos mindenki, hogy milyen módszerekkel ad nyomatékot Ankara regionális érdekeinek.
Pillanatnyilag úgy látszik, Ankara megoldja Európa legnagyobb problémáját, a migránsok tömege által gerjesztett válságot. Leszbosz szigete például már üres, de aki el akar jutni az ígéret földjére, Németországba, annak már valódi akadálypályán kell áthámoznia magát. A mindenkit érintő kvóták kérdése is háttérbe szorult. Nem igazán érthető tehát, hogy itthon miért folyik hatalmas hévvel még most is az aláírások gyűjtése. Mit hozhat hosszú távon, ha teljesen kivonjuk magunkat e kérdés közös megoldásából? A magyar kormány eleinte sokak szemében meredeknek tűnő lépése mára nemcsak megértésre talált, de Közép-Európa határozottan fel is sorakozott mögé. A helyzet azonban ha lassan is, ám változik, s nem lehet leragadni az örökös szabadságharcnál. Hacsak nem az a cél, hogy a kormányzó párt népszerűsége putyini magasságokba emelkedjen. Csakhogy ehhez nem elég a virtuális szabadságharc, a valódiból pedig aligha kér bárki is.
