Van valami ámulatra méltó abban, hogy itt az ízlés, a mérték és arányok keveset számítanak. Csodálatos, ahogy a halmozott díszek, szaloncukrok tömege és a fa egy bizonyos pillanatban egyensúlyba jön, egy olyan egyensúlyba, amelyben a fenyő szépsége dominál. Ezt a harmóniát még sohasem sikerült elrontanom. A „giccses” elemekből sajátosan szép összkép jön létre, emlékezetemben egyetlen elfuserált karácsonyfa sincs. Azt kell hinnem, hogy ez egy sajátos, már-már transzcendens műfaj, amelynek műveléséhez nem kell tudás, tehetség – a minőség mindenképpen létrejön. Egy szabályos, egészséges, dús fenyőt szinte lehetetlen túldíszíteni. Mitől van ez? Talán attól, hogy a karácsonyfa – bár a fenyőnek mint ünnepi, sőt rituális elemnek sokkal régebbi a múltja – a kereszténység, s azon belül a szeretet, az otthon és a béke szimbólumává vált, s a pozitív jelenségű szimbólumok szépsége magától való.
Csopaki kertünkben van két fenyő. Az egyik harmincéves, Luca lányommal együtt nőtt fel, a másik akkora most, mint Ambruska, az unokám. E miatt a két fa miatt is röpke bánat fog el, amikor a karácsonyi dicsőség után viszem lefelé a száradó kis fenyőt. Ilyenkor talán az a gondolat motoszkál bennem, meddig jönnek számomra még új karácsonyok. Én nem tudom
(2011)
