Tartson meg bennünket

A magyar kultúra napján a hétköznapi hősökre is gondoljunk, akikkel szemben egyre nagyobbak elvárásaink.

Ma ünnepeljük a magyar kultúra napját; Kölcsey Ferenc 193 éve e napon, 1823. január 22-én fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt. Mint annyi más emlékezetes kulturális teljesítmény, ez a dátum is a XIX. századhoz köt minket. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár ünnepi beszédében azt fejtegette: Kölcsey korát kultúra és identitás szempontjából csaknem kétszáz éve irányadónak tekintjük, és „bár a mai korstílus nem kedvez a reformkori patetikus látásmódnak, azért újra és újra kitermelődnek nemzeti kultúránk új hősei”. Itt azokra a nagy nevekre utalt, akik az elmúlt évben hagytak itt minket: köztük a sokoldalú gondolkodó, az író, irodalom- és filmtörténész Nemeskürty István, a XX. századi magyar irodalom megkerülhetetlen költője, Juhász Ferenc vagy az Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos. Ők tényleg a magyar kultúra „új hősei”, de a magyar kultúra napján azokra is gondolnunk kellene, akiknek a nevét sokkal kevesebben ismerik, mint Juhász Ferencét vagy Zsigmond Vilmosét, mégis hősiesen viszik a hátukon a magyar kultúrát nap mint nap. Épp azért dolgoznak, amit később Hoppál Péter is említett: hogy mindenki hozzáférjen a kultúrához.

Nyilván nem véletlen, hogy a magyar kultúra napján osztják ki a Minősített Közművelődési Intézmény és a Minősített Könyvtár címeket. De nem biztos, hogy ez a cím elég figyelmet biztosít azoknak, akik elvégzik a kulturális életben a „mindennapi munkát”. A kultúra napján hagyományosan nincsenek központi, nagy rendezvények vagy programsorozatok. Nincs plusz anyagi forrás sem, amit direkt erre igényelhetnének a kulturális intézmények. Mégis nagyon sok programot szerveznek Magyarországon a kultúra napja alkalmából. Múzeumok, színházak, művelődési házak, könyvtárak készülnek évről évre az eseményre, mi pedig örömmel nyugtázzuk, hogy mennyi lelkesedés, ötlet, kreatív tartalék van a kulturális életben. És talán nem gondolunk eleget arra, hogy ez a sok jó dolog nem magától lesz.

Nem jut eszünkbe, hogy a könyvtáros, a muzeológus talán szabadidejét feláldozva készül a kultúra napi programokra, mert a hétköznapjai mással telnek: egy intézményt üzemeltet. Arra sem gondolunk, hogy egy-egy jól sikerült, estébe nyúló rendezvény neki azt jelenti, hogy ma ennyivel tovább tartott a munkaideje. Márpedig a kulturális intézményektől egyre inkább azt várjuk el, hogy közösségi térré váljanak, programokkal szólítsák meg a látogatókat. Modern felfogásban a múzeum már régen nem csak kiállításokat, a levéltár nem csak kutatóhelyet, a könyvtár nem csak dokumentumok lelőhelyét jelenti. Mindez nagyon sok időt és energiát kíván az ott dolgozóktól. Talán elárul valamit ezeknek az embereknek az elkötelezettségéről, hogy a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete nem a kultúra napjára szervezett tüntetést a hosszú évek óta változatlanul alacsony bérek miatt, hanem két nappal előtte, január 20-ra. A könyvtárosok, levéltárosok és a múzeumok munkatársai ugyanis nem érnek rá tüntetni a kultúra napján, olyankor dolgozniuk kell. Részben azért, mert ezt diktálja a lelkesedésük és az elkötelezettségük, részben pedig, mert egyre több elvárást támasztunk velük szemben.

A kulturális államtitkár is megfogalmazott néhányat ezek közül: szerinte a kultúra szerepvállalása, hogy „legyen katalizátor, indítsa be a pozitív változásokat, emelje föl az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozókat és erősítse meg a polgárságot, a társadalmi középréteget. És tartson meg bennünket”.

Elvárásnak ez nem kevés. Már csak az a kérdés, hogy az állam és polgárai minden lehetőt megtesznek-e, hogy mindezt méltó módon honorálják.