Nem tudom, szerencsés-e a jogalkotás folyamatát úgy felfogni, mintha a törvények mennyisége egyúttal az életminőség javulását vagy annak feltételeit jelentené. Mintha a jogszabályok valamilyen ipari produktumok, a salátatörvények pedig exportképes mezőgazdasági termékek lennének, és minél több van belőlük, annál inkább gyarapodik az ország. Némely portálon szinte diadalittas bejelentések olvashatók arról, hogy meredeken emelkedett a 2010 előtti időszakhoz képest a törvények száma, vagy hogy volt olyan év, amikor az év minden munkanapjára jutott egy kihirdetett törvény. De ha kicsit alaposabban vizsgáljuk meg ezt a kérdést, azt látjuk, a jogalkotási láz már régen nem azt jelenti, hogy egy megújult és önmagát megújítani képes rendszer áll az állampolgár rendelkezésére, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a jogszabálydömpingben nemhogy az állampolgár, hanem már az ügyvédek sem tudnak kiigazodni.
Nem is lehet. A jogszabályokat kiadó Magyar Közlöny a 2010-es kormányváltás óta, tehát több mint öt év alatt 260 ezer oldal terjedelemben jelent meg. Ez 60 ezer oldallal több, mint a közlöny összes számának terjedelme hatvan év alatt, 1945 és 2005 között. Nemcsak az a baj, hogy ez áttekinthetetlen mennyiség, hanem az is, hogy a törvények futószalagon születtek meg, jóformán előzetes konzultációk nélkül. Pedig a törvénycsomagok sok esetben olyan átalakításokat, toldozgatásokat, módosításokat tartalmaznak, amelyeknek szükségük lenne kontrollra, előkészítésre. De ilyen mennyiségű törvény, jogszabály megszületésénél, ilyen sietősséggel meghozott módosítások tömege esetén feltételezhetjük-e a gyakorlati alkalmazás előzetes végiggondolását? Jogászok felkészülési időszaknak nevezik azt az időintervallumot, amelynek a törvény kihirdetése és hatálybalépése közt el kell telnie. Ezt az időszakot 2011 őszén az Országgyűlés 45 napról 30 napra csökkentette fizetési kötelezettségekre vonatkozó törvényeknél – kétségtelen, hogy így a gázolaj jövedéki adója már 2011 novemberétől többletbevételt jelenthetett.
Viszont ha a jogalkotási impulzust a fölmérhetetlenül megszaporodott módosítások tömegénél egy-egy konkrét gyakorlati cél adja, amely sok esetben csak véletlenszerű kapcsolatot tart a közösség érdekeinek összességével, ellenben bizonyos ágazatok vagy lobbik érdekérvényesítési lehetőségeit pazarul szolgálja, akkor mi a garancia arra, hogy ebben a nagy sietségben esetleg egy másik ágazat, lobbi, kisebb vagy nagyobb közösség érdekei is szem előtt tartatnak? Mit fed fel ez a nagy rohanás? És főleg: mit fed el? Aki a saját életén túl mindnyájunk hétköznapjain is rendszeresen gondolkodik, vajon tud-e örülni annak a hírnek, hogy a kormány a törvények, jogszabályok számának tekintetében „rekordot döntött” a jogalkotásban? S mi van a törvények betartatásával? Mi van a törvények betartatásának ellenőrzésével? Leszámítva az adóhatóság áldásos tevékenységét, mert ők aztán a templom egerének sajtkészletét is ellenőrzik, és előbb, mint a nagyragadozók elejtett vadállományát.
Nem arról van szó, hogy nem kellenek módosítások, s hogy adott esetben ne lehetne létrehozni salátatörvényeket. De arról, hogy a jogalkotás az állampolgárnak is átlátható legyen, nem lenne szabad lemondani. Mondhatnánk azt is: „ezek a döntések többnyire kiválóak, csak az a zavaró bennük, hogy a dolog természeténél fogva erősen megkésve értesülünk róluk, és ennek következtében időközben már réges-régen eldöntött ügyek kerülnek ismét szenvedélyes megvitatásra.” Csak az a baj, hogy ezt Franz Kafka írta A kastélyban. De ha élne, megnyugtathatnánk: szenvedélyes megvitatásról egyelőre szó sincs.
