Méltóságok és ellensúlyok

Kövér hosszas várakozása és Áder gyors vétója mindenképpen több, mint puszta porhintés.

Kövér László kivárta az öt napot, Áder János nem várta ki. Mindkettőnek üzenetértéke van. Az Országgyűlés elnöke nem sietett kézjegyével ellátni a Magyar Nemzeti Bankról (MNB) szóló törvény módosítását, amely a jegybank által létrehozott alapítványok gazdálkodásának átláthatatlanságát hivatott garantálni. A késlekedés érthető, mivel Kövér maga jelentette ki egy interjúban: „mi más lenne” az MNB alapítványainak pénze, mint közpénz. A házelnöknek azonban nincs mérlegelési lehetősége, alá kell írnia minden jogszabályt, amit a parlamenti többség megszavaz. Vélhetően ezért nyúlt a beszédes, ám pusztán szimbolikus eszközhöz: a kiváráshoz.

Mindez persze csak Kövér Lászlóra mint közjogi méltóságra vonatkozik. Kövér Lászlónak mint országgyűlési képviselőnek egyéb eszközei is lettek volna egyet nem értése kifejezésére, többek között az, hogy nem szavazza meg az ominózus törvényjavaslatot. Hogy a politikus két énje ezt hogyan rendezi le egymással, az már legyen az ő dolga. Mindenesetre újfent bebizonyosodott, hogy – mint a költő mondja – nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Nem lehet egyszerre belül lenni a rendszeren és kívül állni azon, különösen ha a Nemzeti együttműködés rendszeréről van szó. S míg az öt nap elszáll, addig a kinyilvánított igen igen marad.

Áder János ellenben azzal üzent a kormánytöbbségnek, hogy nem várta ki a rendelkezésére álló időt, hanem már szerdán úgy döntött, nem írja alá az MNB-törvényt (a közérdekű információkhoz való hozzáférés jogát szintén jelentősen csorbító postatörvény-módosítással egyetemben). S hogy üzenete még egyértelműbb legyen, a jogszabályt nem a parlamentnek küldte vissza megfontolásra – úgyse valószínű, hogy másodjára más megfontolásra jutottak volna a kormánypárti képviselők –, hanem az Alkotmánybíróságtól (AB) kért normakontrollt. Ez a döntés pedig jóval több holmi szimbolikus szemöldök-összevonásnál, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a taláros testület elkaszálja a laikus jogérzékkel is alaptörvénybe ütközőnek tűnő jogszabályt, s ez esetben az Országgyűlés már érdemi korrekcióra kényszerül. De ha az AB átengedi a törvényt, Áder akkor is úgy szignálhatja (az aláírás ekkor már kötelező), hogy ő megtette, amit a tisztesség megkövetelt.

Bizonyára lesznek, akik az utóbbit fogják hangsúlyozni, vagyis azt, hogy a köztársasági elnök csupán a renoméját védte. Sőt akadnak majd olyanok is, akik úgy látják, egyszerű színjátékról van szó: így próbálja a Fidesz demonstrálni, hogy Magyarországon működik a fékek és ellensúlyok rendszere, miközben a kormánypárt zsebében lévő alkotmánybírók úgyis zöld jelzést adnak az MNB vitatott költéseit leplező törvénymódosításnak. Az utóbbira azonban nem vennénk mérget, s akárhogy záruljon is az ügy, Kövér hosszas várakozása és Áder gyors vétója mindenképpen több, mint puszta porhintés. Két ős-fideszes közjogi méltóság elvi, illetve gyakorlati ellenkezéséről van szó, ami egyben arra is rámutat, hol kell keresnünk a jelenlegi hatalomgyakorlás valódi ellensúlyát. Nem a közjogi rendszerben – az olyan, amilyen –, hanem azokban a jobboldali politikusokban, akiknek egyre inkább sok, ami zajlik – kopaszostul, Habonyostul, közpénzestül.

Persze míg Áder Jánost nem köti a frakciófegyelem, addig a fideszes képviselőket igen. S akik a rendszeren belül „egerésznek”, azok csak a legvégső esetben váltják a csendes morgolódást hangos, jól érthető szavakra. Pedig erre volna szükség, mielőtt végképp ráég a Fideszre, hogy amihez csak hozzáér, az – mint az MNB alapítványainak milliárdjai – elveszti közvagyon jellegét.