Nem lehet, nem szabad mással kezdeni ezt az írást, mint a gyász és az együttérzés kifejezésével a tegnapi, brüsszeli terrortámadás áldozatai kapcsán. A Magyar Nemzet keresztény-polgári lapként együtt érez a gyászolókkal, és minden eszközzel elítéli az erőszakot. Amikor ezeket a sorokat írom, már 31 halálos áldozatról és több mint 200 sebesültről tudnak a hírügynökségek – a reptéri két robbantásban 11-en, a Maalbeek metrómegállónál történt detonációban 20-an vesztek oda. Két magyar sebesültről is tudunk (egyikük a brüsszeli magyar képviseleten dolgozik), nekik, és velük együtt természetesen az összes sebesültnek mielőbbi felépülést kívánunk.
Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a tegnapi támadás üzenet azok részéről, akik a káoszban érdekeltek: egyet-kettőt elfoghattok közülünk, de mindig lesz valaki, aki a helyükre lép. Gondoljunk csak bele: Salah Abdeslamot a fél világ kereste, mégis négy hónapon keresztül tudott bujkálni családtagjai és barátai segítségével. Nem maradt egyedül, nem közösítették ki őt (sem) a 130 áldozattal járó párizsi terrortámadás után, nem súgták be, inkább segítettek neki elbújni.
Üzenet az is, hogy alig több mint négy hónappal Párizs után mindezt meg lehetett tenni abban a városban, ahol az EU és a NATO központja működik – ráadásul a Maalbeek metrómegálló alig egy sarokra van az Európai Parlamenttől. Ne feledjük azt sem, mennyi robbantás volt mostanában a törökországi nagyvárosokban – Isztambul és Ankara ugyan messze van Nyugat-Európától, de hiba lenne azzal intézni el az ottani merényleteket, hogy az az ő problémájuk. Mi, magyarok sem vagyunk védettek vagy érinthetetlenek – tegnap délelőtt nagyon sokunknak az volt az első gondolata, vajon hogy vannak a Brüsszelben élő ismerőseink-barátaink? Ugyan Budapesten jóval kisebb az esély az efféle terrortámadásra, a kockázat nem kizárható – az őrültek logikáját nehéz követni. És persze mi magunk is utazunk, használjuk a nagyvárosok repülőtereit, és a globalizációnak köszönhetően immár szinte mindenhol élnek magyarok.
Ideje nagyon sok mindent újragondolni Európában. Az elmúlt egy-két évben megkérdőjelezhetetlennek hitt elvek, ideológiák, tabuk dőltek meg, és ha nem vonjuk le gyorsan a tanulságokat, és nem lesz megfelelő válaszunk a kialakult helyzetre, végzetesen elkéshetünk. Szép és nemes eszme a virágozzék minden virág, de arra nem ad megfelelő választ: mi történik akkor, ha az egyiknek az a megváltozhatatlan célja, hogy mihamarabb elpusztuljon a másik. És beszélhetünk-e közös virágoskertről ott, ahol – immár egyre nyilvánvalóbb módon – párhuzamos, egymástól teljesen függetlenül működő társadalmak alakultak ki?
Elgondolkodtató a párizsi merénylő, Abdeslam ügyvédjének hozzáállása is: a belga jogász védett már pedofilt, sorozatgyilkost, terroristát, sőt szélsőséges muszlim hittérítőt is, aki fegyvereseket toborzott Szíriába, de állítása szerint szélsőjobboldalit sosem védene. Érdekes logika ez, nyilván a szélsőjobb Európa legfontosabb problémája, nem a terrorizmus vagy a vele meglehetősen szorosan összefüggő migráció – utóbbi nélkül ugyanis aligha jöhetett volna létre egy dzsihadista negyed a belga főváros kellős közepén. Az ügyvéd nyilatkozataiban „bűntudat-komplexussal” vádolta meg a belgákat – kíváncsi vagyok, a tegnapi események hatására újragondolja-e a véleményét.
Immár mindenki számára nyilvánvaló kellene, hogy legyen, hogy háború van. Az a biztonságos Európa, amit érdemes volt szeretni, nem létezik többé. November 13., Párizs, március 22., Brüsszel. Hol és mikor lesz a következő?
