Magvas, emelkedett gondolatokat hallhattunk az alaptörvény kihirdetésének ötödik évfordulója alkalmából rendezett parlamenti összejövetelen. Orbán Viktor miniszterelnök zárszavának számos megállapításával is egyet tudok érteni. Valóban, az a politikai erő alkotott alaptörvényt 2011-ben, amely egy húszéves küzdelmet lezárva egy évvel korábban történelmi győzelmet aratott, kétharmados, vagyis alkotmányozó többséget szerzett az Országgyűlésben. Majd volt benne elszánás és képesség, hogy éljen a kínálkozó lehetőséggel: az 1989-es átfogó alkotmánymódosítással létrejött, a jogalkotó által ideiglenesnek nevezett szöveg helyébe újat fogalmazott és fogadtatott el a parlamenttel.
Nem meglepő, hogy az ellenzék a mostani évfordulón is támadta az egyetértése nélkül elfogadott alaptörvényt, az arra épülő alkotmányos rendszert, ám nem sok értelme van e meddő vita folytatásának. Tetszik, nem tetszik, a Fidesz–KDNP-többség eljárása legitim volt. A kormányfő ugyanakkor kissé álságos módon hivatkozott a nép részvételére a konzultáció emlegetésével. Ha valóban népi legitimációt akart volna, népszavazást ír ki a parlament az új alkotmányról, ahogy például a sokszor megidézett De Gaulle tette annak idején. Az alaptörvénynek a Nemzeti hitvallás nevet viselő bevezetője magán viseli a jogalkotó eszmei elfogultságait, ám Isten a Himnuszból vett említése, a keresztény gyökerekre való utalás vagy a házasság hagyományos definíciója még nem teszik fundamentalista, kirekesztő irománnyá a szöveget. A náci és a kommunista diktatúra örökségétől való egyértelmű elhatárolódást pedig különös dolog kritikával illetni.
A születésnapi rendezvényen helyesen hívták fel a szónokok a figyelmet arra, hogy az alkotmányos rendszer meghatározása egy ország szuverén joga, abba érdemben más, külső szereplő bajosan szólhat bele. Az alaptörvénnyel kapcsolatos visszatérő bírálat a jogállami fékek és ellensúlyok kiiktatása – az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása valóban gyengítette a végrehajtó hatalom ellenőrzését –, csakhogy az öt éve elfogadott normaszöveg nagyrészt megegyezik az 1989–90-es alkotmányéval. Vagyis nem az alaptörvényből következnek a mai problémák, visszásságok, hanem a legfontosabb belpolitikai ellensúly – erős ellenzék – hiányából, illetve a Fidesz hatalomgyakorlási technikáiból, az önkorlátozás elvetéséből.
Jó példa erre a jegybanki alapítványok esete. A Magyar Nemzeti Bank elnökeként elődjéhez képest különösen sikeres Matolcsy György a nyilvánosság kizárására törekedve, cinikus módon a közjó szolgálata és a társadalmi felelősségvállalás paravánja mögé bújva egészen elképesztő pénzszórási gyakorlatnak nyitott utat. A botrány leplezésére a Fidesz kész volt egy nap alatt átgázolni az alaptörvényen is; az államfő és az Alkotmánybíróság terelte vissza a folyamatot alkotmányos mederbe. Most már tudjuk, miért rettegett a jegybankelnök és a hatalom az alapítványi pénzek eddig lényegében senki által nem ellenőrzött útjának napvilágra kerülésétől.
A VS.hu – amelynek kiadóját félmilliárdnyi alapítványi pénzzel tömték ki – tegnap felmondott munkatársai, szerkesztői példamutató módon adtak tartalmat olyan elvont fogalmaknak, mint újságírói függetlenség, tisztesség, elfogulatlan tájékoztatás. Az alkotmányos rendszer is annyit ér, amennyi a magasztos elvekből, megfogalmazásokból a mindennapokban testet ölt. Az alaptörvény próbája, hogy az annak szellemét biztosan, de talán a betűjét is megsértő Matolcsy György a helyén marad-e.
