A forradalom felfalja saját gyermekeit – vonhatnánk le a következtetést a pénteki pedagógussztrájk mérsékelt sikere láttán. Persze a közbeszéd alakulását ismerve nem árt óvatosan bánni az ilyen kijelentésekkel. Nehogy a gyermekek felfalásáról valakinek a demonstráló tanárok jussanak eszébe, akik egyes értelmezések szerint eszközként használják a rájuk bízott nebulókat – Németh Szilárd Fidesz-alelnök egyenesen a migránsokhoz hasonlította a pedagógus-szakszervezeteket, mondván, ők is a gyerekeket tolják maguk előtt. Ha a sztrájkok következtében a politika be is szivárog valamelyest az iskolák falai közé, a hazai pedagógustársadalom biztosan nem szolgált rá efféle minősítésekre. Ahogy forradalmat sem akart itt senki, még ha önjelölt forradalmárok fel is tűntek a színen. Függetlenül attól, mit gondolunk Pukli Istvánék mozgalmáról, annak elnevezése pontosan kifejezi, amit a legtöbb pedagógus szeretne: tanítanék.
Igen, a tanárok alapvetően tanítani akarnak, nem pedig demonstrálni. Magyarországon amúgy se nagyon találni olyan ágazatot, amelynek a képviselői csak a sztrájk kedvéért sztrájkolnának (Sándor Mária, a fekete ruhás nővér se szórakozásból küszködte végig az elmúlt évet – hogy egy másik gyermekre utaljunk, akit majdnem felfalt a forradalom). Az viszont már az érdekképviseletek hibája, ha egyre többen kezdik úgy érezni, hogy a megmozdulások öncélúvá váltak. Az, hogy a Tanítanék Mozgalom tegnapi akciója nem durrant igazán nagyot, többek között annak is betudható, hogy máris nyakunkon a Pedagógusok Szakszervezetének szerdára tervezett sztrájkja, amit szeretnének minden magyar munkavállalóra kiterjeszteni, ha csak öt perc erejéig is. Az egymást követő pénteki két órák és szerdai öt percek azonban nem teszik érthetőbbé, mit is akarnak tulajdonképpen a pedagógusok – tudja valaki, hogyan viszonyul a Civil Közoktatási Platform tizenkét pontja a szakszervezet négy pontjához? –, arra azonban alkalmasak lehetnek, hogy a közvélemény azt érzékelje: ez már túl sok. Gyurcsány Ferenc óta tudjuk, nem bölcs dolog azt mondani a tüntetőkről, hogy „előbb-utóbb megunják, hazamennek”. Most viszont a kormány arra játszhat, hogy igenis megunják – no nem a tüntetők, hanem a társadalom többsége.
Talán egyszerűbb is lenne, ha a kormányzat ölbe tett kézzel várna. Csakhogy cselekszik, amiről meg rendre kiderül, hogy puszta pótcselekvés. Menesztették a köznevelési államtitkárt – a humán csúcstárca lehetetlen struktúrája azonban maradt. Megkezdték a tárgyalásokat – az viszont a kör négyszögesítése, hogy értelmezhetetlen szereplők ülnek a kerekasztal mellett. Beharangozták a Klik megszüntetését –, aztán kiderült, hogy csak átnevezik. Nem csoda, hogy amikor Palkovics László tegnap bejelentette, jövőre 100 milliárd forinttal emelkedik a közoktatás büdzséje, az emberben önkéntelenül felmerült a kérdés: jó, de mi áll az apró betűs részben?
Mondják, a kormány így akarja kifogni a szelet a pedagógusok vitorlájából. Ha valóban ez a cél, annak volna egy sokkal hasznosabb módja is. Neki kellene állni, és szisztematikusan végiggondolni, mitől lesz valóban versenyképes a magyar közoktatás – hogy a végletes centralizációtól nem, arra sokan rámutattak, Pokorni Zoltántól a Századvégig –, és ha a gazdaság tényleg jobban teljesít, akkor el kell kezdeni érdemben pénzt tenni a rendszerbe. És nem csak azért, hogy kifogják a szelet, vagy hogy a tanárok végre befogják. Hanem azért, mert saját gyermekeinek jövőjét falja fel az az ország, amelyik nem így cselekszik.
