Tegnap volt öt éve, hogy az Országgyűlés – a Fidesz– KDNP akkor még meglévő kétharmados parlamenti többségének támogatásával – elfogadta Magyarország új alaptörvényét. A sors fintora, hogy a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete (Reszasz) éppen erre a napra időzítette a bejelentést, amely szerint alaptörvényben rögzítenék az egészségügyi közkiadások minimumát. Zárójeles megjegyzés: abban az eredetileg gránitszilárdságúnak szánt alaptörvényben, amelyet a kormánypárti többség saját érdekeinek megfelelően még ötször átfaragott. A hatodikra vélhetően csak a kétharmados többség elveszítése miatt nem került sor. Zárójel bezárva.
A szakszervezet szerint a mindenkori nemzeti össztermék legalább 6 százalékának megfelelő összeget kellene az éppen regnáló kormánynak egy évben egészségügyre költenie. A nagy ellátórendszerek, így az egészségügy működésében az egyik legfontosabb elem a kiszámíthatóság. (Pontosabban annak kellene lennie ) Ezt a Reszasz javaslata mindenképpen teljesítené. Sőt ha túllépünk a kormányzati kommunikáció által mára kiüresített „Magyarország jobban teljesít” szlogenen, és a lecsupaszított gazdasági számokat nézzük, akkor az egészségügy jelen helyzetben akár még jól is járhatna.
A feltételes mód használata azért is indokolt, mert a javaslatból vélhetően egyhamar nem lesz politikai akarat. Ugyanis nemcsak a jelenlegi, hanem – pártállástól függetlenül – a korábbi kormányok is kevesebbet költöttek GDP-arányosan az egészségügyre, mint az EU-átlag, mégsem mozdultak el a kiszámíthatóbb megoldás felé. 2010 előtt is létezett és 2010 után is fennmaradt a kiszolgáltatottság, a hálapénz rendszere, vagy a lyukas zsákként működő kórházi adósságkonszolidáció. Egy múlt heti felmérésből többek között az derült ki, hogy a válaszadók 67 százaléka gondolja úgy, nem a civileknek, hanem a politikának kell megoldania a felmerülő szakpolitikai problémákat. Normális esetben ez így is lenne rendjén. Két minapi példa alapján már nem biztos, hogy így gondoljuk. Az egyik az Őszöd után megbukott Gyurcsány Ferenc új pártjától származik. A Demokratikus Koalíció sokkoló képekkel, drámai narrációval és rengeteg csúsztatással ecsetelte egy múlt heti kisfilmben a helyzetet. A magyar egészségügy jelenleg az összeomlás óráit éli – hangzik el a videóban. A volt miniszterelnök persze most sem fejti ki az igazság minden részletét, hiszen az összeomlás nem 2010 után kezdődött, és többek között ő sem tett semmit annak elkerülése érdekében.
Aztán itt van a kormánypártok kommunikációs „megoldása”. Az emberi erőforrások minisztere a múlt héten arról beszélt, hogy 100 milliárddal több jut az egészségügynek. Mivel Balog Zoltán kezdetben többlépcsős béremelésről beszélt, logikusnak tűnt, hogy ezt az összeget az ágazatban meglévő bérfeszültségek (rezidensek-orvosok-ápolók) enyhítésére használja fel a kormány. Aztán kiderült, hogy ebből 60-70 milliárd megint a kórházi adósságok visszafizetésére megy majd, egy másik része a mentősök életpályamodelljére, és csak a fennmaradó összeget fordítják béremelésre. Mindenesetre egy újabb, jól hangzó ígéret volt
Talán nem véletlen, hogy amíg a korábban említett közvélemény-kutatásban a politikusok hitelességi mutatója a negatív tartományba került, addig Sándor Mária esetében minden társadalmi csoportban kiemelkedő hitelességet mértek. A fekete ruhás nővér még a Fidesz-szavazók kétharmada szerint is hitelesen képviseli az egészségügy problémáit. Kiszámíthatóság és hitelesség. Két alaptétel, amely jelenleg nagyon hiányzik a hazai egészségügyből. Sőt talán egy jó ideje már nem csak onnan.
