Társadalomtudományi tan- és szakkönyvek szerint demokráciákban a legmagasabb döntéshozó fórum a népszavazás. Ezért a legtöbb demokráciában a rendszeres elnök-, törvényhozói és önkormányzati választásokon kívül csak kivételesen fontos, nagy jelentőségű ügyeket bocsátanak a nép „ítélőszéke” elé. Oly kérdéseket, amelyek megválaszolása mindenképpen valóságos többséget s azáltal kiemelkedően biztos legitimációt kíván. Ilyenek voltak az elnökválasztás mikéntjéről vagy a nemzetközi szervezetekhez való csatakozásunkról szóló referendumok, ahogy a szociális népszavazásnak nevezett 2008-as, de még az eredménytelennek bizonyult „nemzetegyesítő” népszavazás is, hiszen a nemzet életét hosszabb távon meghatározó döntésekről volt szó. Az elmúlt több mint negyed évszázad alatt egyértelműen kiderült, hogy a nép nem szereti, és nem is hagyja magát, ha éppen felkapott, de igazából jelentéktelen ügyekkel zaklatják, napi pártpolitikai huzakodásokhoz akarnak érvet, tekintélyt, súlyt szerezni, miként arra sem reagál, ha fontos, de valójában eldöntött kérdésekben kérik ki véleményét. Ilyen volt a köztársasági elnök közvetlen választásáról szóló voksolás, amely teljes apátiába és közönybe fulladt, hiszen alig háromnegyed évvel elébb maga a nép döntött erről a témáról; hogy jól vagy rosszul, az annyi idő alatt nem derülhetett ki. De furcsa módon nem lelkesítette igazán a népet a NATO- meg az EU-csatlakozás szentesítésének vágya sem. Mindkét esetben tudta, hogy szavazataitól függetlenül mindenképpen csatlakozunk, nem véletlenül változtatták meg a népszavazás érvényességéről és eredményességéről szóló szabályokat, amelyeket szintén nem véletlenül változtatott vissza a kétharmad.
Az Országgyűlés által kedden elfogadott betelepítésikvóta-ellenes népszavazási határozat a nép szavazási hajlandóságának határán van. Az Európai Unió által ránk erőltetni szándékozott, migránsokat befogadtató kényszer, megspékelve az úgynevezett szolidaritási hozzájárulással, a többé-kevésbé egészséges lelkű magyar állampolgárokból elutasítást vált ki. Így a többségi vélemény egy pillanatig sem lehet kétséges, viszont a szavazási hajlandósággal komoly gondok lehetnek. A beterjesztőknek eleve számolniuk kell azzal, hogy túl sokan tarthatják lefutottnak a meccset, ezért nem érzik nyomasztó szükségét a saját voksuk leadásának. Az is nyilvánvaló, hogy a nyári hónapok, a szabadságolások, az iskolaszünet és nem mellékesen az elviselhetetlen hőség ideje nem igazán alkalmas a nép mozgósítására. Az emberek olyankor pihennek és pihegnek, van véleményük, de nem okvetlenül akarják kinyilvánítani. Viszont egy ilyen népszavazási kezdeményezés törvényesen megszabott határidők szerint bonyolódik le, a kezdeményezők nem igényelhetnek valamely ideális időpontot. Márpedig ha minden jól megy, és az ellenzék nem kekeckedik, akkor augusztus közepén, végén nyélbe üthető a népszavazás, ami megfelelő számú résztvevő híján félő, hogy eredménytelen lenne. Nyilván valamikor szeptember második felében vagy október elején kéne népszavaztatni, de ehhez az ellenzék szokásos kormányellenes előítéletességére, butaságára, népellenes indulatosságára lenne égető szükség. Hiszen a népszavazást elrendelő határozat ellen 15 napon belül kéne fellebbezni, majd az Alkotmánybíróságnak 30 napja van annak elbírálására. Ez a másfél hónapnyi törvényes huzavona biztosíthatná, hogy a kormány által kicsikart népszavazás győzelmi esélyekkel tartassék meg. A kormányoldal eleve az ellenzék tiltakozására számított a javaslat ellen. Eljött a pillanat, amikor az ellenzéki konstruktivitás jelentené az igazi oppozíciót. Ha ezt Mikszáth Kálmán megélhette volna!
