Ferenc pápa nem első ízben vet föl olyan kérdéseket, amelyekkel a katolikus egyházon túl a világot is meglepi. Egy szerzetesnő kérését átgondolva arra jutott, el kellene hárítani az akadályokat az elől, hogy nők is lehessenek diakónusok, azaz szerpapok, segédpapok. Reformátusok ezen kevésbé lepődnek meg, hiszen Magyarországon a 80-as évek második felétől a protestáns egyházakban nők is választhatók önálló lelkészi szolgálatra. A katolikus egyházat azonban erősebben kötik tradíciói, ezért Ferenc pápát máris számos kritika és támadás érte. A diakónussá válás ugyanis a papi szolgálat közbülső fokának tekinthető, és sokan attól tartanak, hogy ha nők is betölthetik ezt a funkciót, onnan már nincs messze, hogy a miséző, esketési és temetési szertartást is végző papi rend tagjaivá váljanak. Néhányan talán emlékeznek arra, hogy XVI. Benedek pápaságának idején, hat éve adta ki a Szentszék azt a súlyos bűnnek számító cselekedetekhez kapcsolódó jogszabályt, amelyben a nők pappá szentelésének tilalmát fogalmazta újra.
A Biblia olvasása arra a következtetésre juttatott, hogy a nők szerepe a korai kereszténység idején sokkal fontosabb volt, mint ahogy az a későbbiekben alakult. Bosszúért, revánsért, győzelemért lihegő korunkban egyes egyedül Mária Magdolna alakjának arra kellene késztetnie mindenkit, aki keresztény mivoltára igényt tart, hogy újragondoljon három fogalmat: bűn, nő, megbocsátás. Ha Ferenc pápa az egyházi szolgálattevők, elsősorban a diakónusok körének nőkkel való kibővítésére tett javaslatát el tudja fogadtatni, azzal sokat nyerhet a katolikus egyház és az egész világ.
De az ezeréves vagy még régebbi egyházak arcához valahogy az is hozzátartozik, hogy tradícióikról nem könnyen mondanak le. Nem csak a katolikus, az ortodox egyháznál sem lehet nő a pap. Életemben egyszer voltam pravoszláv templomban, méghozzá húsvéti szertartáson, a kommunista Moszkvában. Élő szertartás résztvevője lettem anélkül, hogy oroszul tudtam volna, hatalmas erőtérbe kerültem, tömjént lóbáló papokkal, érces hangú férfiak zsigerekig ható énekével. Nem jutott eszembe az emancipáció.
Ma, az iszlám hitű emberek Európába özönlésének idején elképesztő mennyiségű vád éri a keresztényeket, amiért hitük úgymond „nem elég erős\", nem elég határozott, nem elég szembeszegülő, sőt a megértés révén kiszolgáltatott, az irgalom révén pedig önpusztító. Ez gyakran még kiegészül a mazochizmus határát súroló keresztény önváddal, amiért mindenféle dzsihadista elszántság nélkül énekeljük a zsoltárokat a templomban, és passzívan tűrjük, nem ragadva Kalasnyikovot, hogy Isten házának látogatottsága tovább gyérüljön.
Hadd gondoljam azt, hogy Ferenc pápának esze ágában sincs a katolikus papi rendet aláásni, viszont megújulást remél attól, hogy a nők előtt szélesebbre tárja a keresztény szolgálattétel kapuit. A nők – és itt most nem a feministákra, hanem az igazi nőkre gondolok, akik még meg tudtak maradni annak, amik lényegük szerint – hite, embersége, spirituális fogékonyságuk, gondolkodásuk jótékony idegensége mindenféle rendszeralkotástól, kifinomultságuk, érzékenységük a részletekre, intuíciós képességeik, lelki-érzelmi túlfejlettségük mind-mind arra predesztinálja őket, hogy segítők legyenek. Segítők az életben, segítők a szertartásban, segítők a családban, a kórházakban, a bölcsődékben és az élet ezer helyzetében, ahol rájuk van szükség, és nem karikatúráikra.
Hiszen a segítő nem alárendelt. Csak az gondolja annak, aki még nem szorult segítségre. Vagy akinek nem segítettek.
