Ma, az iszlám hitű emberek Európába özönlésének idején elképesztő mennyiségű vád éri a keresztényeket, amiért hitük úgymond „nem elég erős\", nem elég határozott, nem elég szembeszegülő, sőt a megértés révén kiszolgáltatott, az irgalom révén pedig önpusztító. Ez gyakran még kiegészül a mazochizmus határát súroló keresztény önváddal, amiért mindenféle dzsihadista elszántság nélkül énekeljük a zsoltárokat a templomban, és passzívan tűrjük, nem ragadva Kalasnyikovot, hogy Isten házának látogatottsága tovább gyérüljön.
Hadd gondoljam azt, hogy Ferenc pápának esze ágában sincs a katolikus papi rendet aláásni, viszont megújulást remél attól, hogy a nők előtt szélesebbre tárja a keresztény szolgálattétel kapuit. A nők – és itt most nem a feministákra, hanem az igazi nőkre gondolok, akik még meg tudtak maradni annak, amik lényegük szerint – hite, embersége, spirituális fogékonyságuk, gondolkodásuk jótékony idegensége mindenféle rendszeralkotástól, kifinomultságuk, érzékenységük a részletekre, intuíciós képességeik, lelki-érzelmi túlfejlettségük mind-mind arra predesztinálja őket, hogy segítők legyenek. Segítők az életben, segítők a szertartásban, segítők a családban, a kórházakban, a bölcsődékben és az élet ezer helyzetében, ahol rájuk van szükség, és nem karikatúráikra.
Hiszen a segítő nem alárendelt. Csak az gondolja annak, aki még nem szorult segítségre. Vagy akinek nem segítettek.
