Nincs most itt hely és lehetőség elemezni a mostani diadalmenet okait, csupán azt érdemes rögzíteni, hogy hihetetlenül rövid idő alatt valóságos forradalom zajlott le a magyar válogatott körül, amelyben kulcsszerep jutott a német közegből érkezett Dárdai Pálnak és Bernd Storcknak. Talán a német munkafelfogás és precizitás volt, amely igazi csapattá formálta az igenis jó képességű játékosainkat – Gerát, Dzsudzsákot, Szalait és társait –, de biztos, hogy kellett ebbe valami sajátosan magyar is. A lelkesedés, a legjobb értelemben vett fanatizmus és a hazaszeretet eggyé forrasztott csapatot és szurkolót stadionon (és határokon) belül és kívül. Kiderült, hogy van az a hit, amely hegyeket mozgat meg.
Nem tudom, hogy mitől más a foci, mint a többi sportág, és hogyan képes megnyitni az egyéni és közösségi létezés sporton túli dimenzióit. Boldog vagyok, hogy ott lehettem szombaton Marseille-ben, amely már órákkal a mérkőzés előtt felszabadult magyar örömünnep helyszínévé vált. És a stadionban tudtam, hogy nem lesz baj, még ha vezetett is Izland. Ez a magyar válogatott helyrezökkentette az időt; végre a dicsőséges múlt múzeumába helyezte az Aranycsapatot – amelynek emléke bizony nyomasztotta is az utódokat –, büszkén, bátran a magasba emelte a tekintetét, s visszaszerezte nekünk a jelent.
Valóságos csoda, amit véghezvitt a csapatunk, és a történet folytatódik. Hajrá, Magyarország!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!