Úgy szól a mondás, hogy minden jó, ha a vége jó, ám a magyar futballsors ezen most csavart egyet. A vége nem lett jó, sőt, csúnya lett, hiszen a szép nulla-négyet még nem találták fel a sportágban, ám nálunk most mégis minden jó. Nagy különbségű vereséget így még nem ünnepeltek meg a világon sehol sem, mint ahogyan tették ezt a magyar szurkolók Toulouse-ban és itthon, bár pontosan tudom, az ünneplés nem ennek a belgák elleni meccsnek szólt. Eszembe jutott az a sok hivatalos levél, amelyet öt éve az MLSZ sajtófőnökeként kaptam a salvadori szövetségtől, amely 2012 nyarára makacsul meg akarta hívni a magyar válogatottat, hogy méltón ünnepelhesse meg a spanyolországi világbajnokság harmincadik évfordulóját. Első hallásra ez a mazochizmus minősített esete, hiszen mi akkor 10-1-re elvertük Salvadort, ám nem ez a lényeg: az országnak a részvétel is felejthetetlen ünnepet jelentett.
Természetesen nem szeretném a magyar válogatottat a salvadori szintjére lehúzni, ám ha valaki nem érti az utóbbi két hét őrületét, vagy csodálkozva áll a magyar futballisták fanatikus motivációja előtt, akkor ezen a ponton közel kerülhet a válaszhoz. Sokszor leírtuk már: harminc éve nem szurkolhattunk ilyen jelentőségű eseményen a magyar csapatnak, generációk várták kiéhezve ezt az alkalmat. A játékosokról szólva pedig nem véletlen, hogy az ellenfelek szemében nem lobogott annyi szenvedély, mint a magyarokéban. Többségük szinte hetente él át ilyen fiesztákat, a számukra kenyeret biztosító bajnokságokban is tízezrek előtt játszanak, a Bajnokok Ligája csoportkörében havonta többször is a világ szeme előtt mutathatják meg tudásukat, sőt, ellenfeleink között többen már kézbe is vehették győztesként a BL serlegét.
Ezzel szemben a mieink zöme a magyar futball szürkeségében éli hétköznapjait, egy egész bajnoki idényben alig játszik összesen több néző előtt, mint az Európa-bajnokságon egyetlen mérkőzésen, a hazai hangulatra szinte kár egyetlen szót is elvesztegetni. Ezek a labdarúgók négy-öt éve ugyanennyire kiéhezetten vágyták a sikert, és a sors most adta meg nekik a lehetőséget átélni azt, ami a fejlettebb futballkultúrákban magától értetődő, és mindenáron meg akarták ezt ragadni. Ugyanakkor több világbajnokságot, BL-meccset, többek között sok angol, német, spanyol, holland, belga klubmeccset átélve állítom, elsősorban nem is az irigylésre méltó, ami a pályán zajlik, hanem az, ami azon kívül. Az, ami most két hétre uralmába kerítette az egész országot: a meccsre járás közösségi élménye. A hangulat, amely miatt érdemes órákkal a kezdés előtt kimenni a stadionhoz, és ami eltüntet minden különbséget, mert nem érdekes, honnan jöttél, csak szurkoljunk a csapatnak, örüljünk vagy bánkódjunk együtt, ez a fontos, semmi más.
Bernd Storck tizenkilencre húzott lapot vasárnap este, amikor a meccs hajrájára két csatárt cserélt be, de ez most balul sült el. Ám ez a magyar csapat végre nem megúszni akarta a meccseket, nem arra játszott, hogy kibekkel a belgákkal egy kis vereséget, hanem mert támadni, nem félt kockáztatni az egyenlítés, majd a szépítés érdekében, ami akkor is üzenetértékű, ha null-négy lett a következménye, és vasárnap este ezért maradt minden jó a vég ellenére is. A válogatott csodát tett az Európa-bajnokságon a tizenhat közé jutással, ám kérdés, az ünnepből mennyi szivárog át a magyar futball hétköznapjaiba most, amikor kezdődnek a nemzetközi kupák selejtezői, és hamarosan rajtol a bajnokság is. Csak remélni lehet, hogy kisvártatva nem érezzük úgy, mintha ezt a két hetet csak álmodtuk volna.
