Az elmúlt hetekben – a párizsi és brüsszeli terrortámadások után – főként a labdarúgó-Európa-bajnokságra, mint a nyári időszak legveszélyeztetettebb rendezvényére irányult a biztonsági szervek figyelme. Bár napvilágot láttak konkrét figyelmeztetések, eddig szerencsére nem történt baj – a törvénnyel az Eb-n „csak” az erőszakos-részeg futballhuligánok szegültek szembe, őket pedig összességében sikeresen kezelte a karhatalom.
Ehhez a felfokozott és irányított várakozáshoz képest meglepetésként hatott a hír kedden este, amely szerint komoly szervezést igénylő, összehangolt terrortámadásra került sor az isztambuli Atatürk nemzetközi repülőtéren. A merényletnek legkevesebb negyvenegy halálos áldozata volt, a sebesültek számát pedig közel kétszázötvenre teszik. Bár az Európai Unión kívüli Törökországban van, a célba vett légikikötő Isztambul európai oldalán fekszik, s így 61,3 millió utasával a kontinens (London és Párizs után) harmadik legforgalmasabbja, amely joggal nevezhető Európa keleti kapujának is. Nem véletlen, a magyar kormány most látta elérkezettnek az időt arra, hogy bejelentse, soron kívüli biztonsági protokollellenőrzésbe kezdenek a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren, hogy „megnyugtassák a magyar állampolgárokat és a nemzetközi járatokkal érkező külföldieket”.
Az isztambuli támadást – amelyet a Recep Tayyip Erdogan török elnök fordulópontnak nevezett a terrorizmus elleni harcban – persze hiba lenne csak európai szemszögből vizsgálni, pláne kerek perec „Európa elleni támadásként” kezelni. Miközben tagadhatatlanul újabb fontos jelzés arra nézve, hogy a terrorizmus jelensége globálissá válik, s lassan nincs olyan földrész, amelyet ne fenyegetne, s olyan konfliktus, amelynek eszköztárába ne vonulna be, továbbra is fontos tisztába jönni a konkrét eseteket övező viszonyokkal. Márpedig nagyon is fontos az aktuális török kontextus, az erdogani Törökország középhatalmi kísérlete. A közel-keleti muszlim világ zászlóvivőjének szerepére tört, belebonyolódott a szomszédos Irak és Szíria konfliktusába, kokettált, majd szembefordult a militáns iszlamistákkal, nem tudta tartóssá tenni a kurdokkal kötött tűzszünetet, veszélyesen összekapott Oroszországgal, közben próbára téve nyugati kapcsolatait is. Félreértés ne essék, ezek közül távolról sem mindegyik kizárólag az ankarai hatalom felelőssége, de akár önként vállalt, akár kényszerű konfliktusokról legyen is szó, mindenképpen túl sokról, túl sok irányba. Amelyek – tegyük hozzá – még egy ilyen fiatal társadalom által hajtott, dinamikusan fejlődő, 75 milliós országot is megviselnek. Ha valaki elmulasztotta is ennek érzékelését, a rendszer fő oszlopának számító Ahmet Davugolu külügyminiszter-miniszterelnök májusi távozásával félreérthetetlen figyelmeztető jelzést adott le.